Fehér József: Üvegcserepek

Szívesebben futkároztam volna még a hóban, minthogy beüljek a konyhaasztalhoz fogalmazást írni. Apám szigorú tekintetére azonban kénytelen voltam eldobni a markomban olvadozó hógolyót. lehetőleg úgy, hogy az udvar végében álldogáló tyúkok közé essen, és egy gyors mozdulattal átlendítettem magamat a félig-nyitott folyosó alacsony rostélyajtaja fölött. ugrás közben még hallottam a szétrebbenő tyúkok csérrogását, s ettől valami fékevesztett öröm járt át.
De el is csitult nyomban, ahogy földet ért a lábam; majdnem kiütöttem anyám kezéből a teli kosár tojást. Szegény anyám a meglepetéstől szólni sem tudott, én meg jobbnak láttam eltűnni előle, mintha ott sem lettem volna. Mire a konyhába ért, már a gyűrött füzet fölé hajolva formáltam a betűket.
- Úgy látom, szél lesz… - jegyezte meg különös éllel, és bevitte a tojásokat a kamrába.
Föl se mertem nézni, nem hogy megszólaljak. Úgy tettem, mintha minden gondolatomat a házi feladat töltené ki, és arra vártam, hogy végre elmenjen bevásárolni anyám. Nem akartam én semmi rosszat, csak kicsit egyedül maradni.
- Kész legyen, mire visszaérek!... – állt meg kis idő múlva karján a garabollyal. De akárhogy is igyekeztem, a címnél tovább nem jutottam. S arra gondoltam, milyen jó lenne most hóembert gyúrni a frissen esett hóban.
Kintről fejszecsattogás hallatszott. Apám biztosan fát hasogat. Még az is jobb, mint ebben az ételszagú konyhában üldögélni. Kavargó varjak távoli károgása érkezett be hozzám. Odamentem az ajtóhoz, s az üvegen át felnéztem az égre: a leszálló szürkületben, mint egy hatalmas folyam, hömpölygött a sok hamvas-fekete madár. Szálláshelyükre, a közeli Tisza-menti fákra igyekeztek, mielőtt besötétedik.
Elnéztem volna én a vonuló varjakat reggelig is, s azt kívántam, bárcsak megírná valaki helyettem a fogalmazást! És időnként hátra-hátrapislantottam: hátha magától is hozzákezd a tollam. De bizony az meg se moccant. Így hát vissza kellett ülnöm az asztalhoz, s a tollam végét harapdálva, a megoldáson kezdtem törni a fejem.
A meleg tűzhely mellől nyújtózkodva előbújt Cirmos, és hol az egyik, hol a másik lábamhoz törleszkedett. Az ölembe emeltem, hogy megsimogassam. Erre felugrott az asztalra, és a füzetemen próbálgatta körmeit. Én meg büntetésből a hátuljára csaptam.
A megijedt állat fejjel egyenesen nekiugrott az ajtó üvegének: csörömpölve hullottak ki a keretből az üveg törött darabjai. Éppen akkor ért oda anyám.
- Gyere ide! Nézd meg, mit csináltál!…
Máris az arcomon, karomon záporoztak az ütések – mintha egész elhibázott életéért én lennék a felelős. Nem a pofonok fájtak, hanem hogy az a kéz adta, amelyik oly sokszor ápolt és szeretve simogatott. Amelynek egyetlen mozdulatára aláhullott apám felém lendülő tenyere. S mintha eltörött volna bennem valami – már nem is védekeztem.
Ereje hírtelen elhagyta anyámat, nem mozdult többé ütésre karja. A szeme tele volt könnyel. Magához szorított. A fejemet csókolta, és némán zokogott.