…A tühegyes sziklák úgy meredeztek itt az égnek, mint a mesében, a patak pedig harsogva ömöltt lefelé, különösen, ha olvadás, vagy az esö duzzasztotta. Szerettem erre járni, büszke voltam, hogy sosem félek, s hogy én a többi gyerekkel ellentétben járhatok erre, ami egyébként szigorúan tilos volt, lévén ez a szülök szerint különösen veszélyes környék. Pici hangyának éreztem magma, a mélység és a magasság torokszorító közelsége mindig felzaklatott és megsemmisített. Ez a közel fél órás út oda a tanyára, aztán vissza a házunkhoz, mondhatom életem legnagyobb élményének számított, ezt most is így gondolom. Nem volt szükségem akkor semmire, senkire. Anyámra se! Még örá sem, pedig rá mindig égetö szükségem lett volna, mindhiába. Nem vádolom öt, most már különösen nem, mindig megtette, amit tennie kellett. Ki tehet arról, hogy mégsem értettük meg egymást soha, hogy nem jutottunk egymáshoz közel. Sokszor gyülöltem öt, és rajongtam érte, mindezt rajtam kivül senki nem vette észre.
Öcsém megszületett, és én azt éreztem, kisemmiztek, megraboltak, mikor láttam egyre teljesebb öszhangjukat, majd belepusztultam. Egyedül ott az erdei úton tudtam nélkülözni anyámat és élvezni a nagy összeolvadást. Eggyé váltam a fákkal, a folyamatosan suhogó fenyökkel, a patak robajával, a fák közül kivillanó égbolttal és szagokkal, hangokkal. Ez mind én voltam, én is voltam, mind az én folytatásom, kicsi voltam és mégis hatalmas, végtelen. Rettenetesen féltettem ezeket az utaimat, esötöl, rossz idötöl, anyám olykori aggodásától. Soha senkivel nem osztottam meg ezt a gyönyörüséget...