Kálnay Adél:
Fénykép anyám kezében /részletek/
Emlékszem, anyám gyakran mondogatta, nem mérgesen, csak mint ahogy olvas az ember. Az a te bajod fiam, hogy nem tudsz várni. Mindig sietsz, kapkodsz és nem jutsz vele semmire. Pedig kár úgy sietni, minden megtörténik a maga idejében. Nem is nagyon figyeltem ezekre, de annyit hallottam, hogy már kivülröl tudtam, álmomban is
Mikor leszek már nagy fiú, és anyám nem is válaszolt, csak megrovón nézett rá, de mégis szeretettel, és öcsém megint, most már sürgetöen követelte: Mikor leszek már nagy fiú? Akkor anyám abbahagyta az evést, és felnézett az égre, én azt hittem, szörnyülködni fog, milyen neveletlen fia is van neki és örültem, hogy végre most láthatja ki az, aki viszont tudja, hogyan kell viselkedni, de nem ez történt, hanem anyám megszólalt: Ne félj, kisfiam, minden megtörténik a maga idejében. Nem tudtam tovább enni, a látvány, ahogy ez a két ember ezután egymásra nézett, az egyik végleg megnyugodva, a másik végtelen szeretettel, rettegéssel töltött el. Attól féltem, ami lesz. Aminek lennie kell majd ezután. Felnéztem apámra is, de ö semmit nem vett észre, éppen jót ivott az aludttejböl, aztán evett és megint ivott, mint egy gép, sosem tévesztve el a ritmust, így egészen addig, míg minden elfogyott elöle, amit anyám elébe rakott. Hát ezért mondja ezt anyám álmomban és pont úgy, mint akkor. Mert életében ugyan ezerszer elmondta nekem is, de milyen más hangsúllyal!...
