Foto - Kozári Ákos: Lélekmagány III.
Magunkra maradtunk, ennyi volt az élet.
Egy szó, egy elhamarkodott,
és elfeledjük azt, ami szép volt.
Milyen üres minden, most fáj, de holnapra talán múlik,
vagy felébredek abból, hogy valaha itt tévelyegtem, hogy erre jártam.
Végleg búcsút mondunk a falaknak,
a vázában a hóvirágnak,
a szivárványnak, ami csak itt volt látható,
a dalnak, ami itt volt csak hallható.
Mit is keresnénk itt tovább, két hívatlan idegen.
Az ajtót, ha elfelejted, vagy nincs kedved bezárni,
ezentúl csak a szél nyitogatja kénye kedvére,
az ablak majd betörik,
az itt hagyott versekre pókháló szövődik,
a lélek is eltávozik, miért is maradna,
mit is kezdhetne régelmúlt idők kihűlt szavaival.
Nincs miért, nincs kiért maradnia,
az álma megint csak álom maradt,
újra kudarcot vallott a vágya, hogy lesz egyszer két szív,
akikkel megmenteti, akikkel átviteti a szerelmet a túlsó partra.
Talán, majd egyszer jön valaki, aki örömében, vagy bánatában,
vagy csak úgy erre téved, és megsajnálja, leporolja,
és újra életet lehel az elhagyott sóhajokba.
/kaktusz/
