Foto - Kozári Ákos: Lélekmagány II.
Ha szomorú vagyok, mert messze vagy,
és mert nem mondhatom el senkinek,
mi az, ami fáj, akkor szoktam a magányt megkeresni.
Elbújunk mi ketten, hogy ne lássák,
hogy ne lássák,
és hogy másnak ne fájjon, ami nekem.
Hosszan elnézem a felhőket,
társainkat,
nekem és a magánynak, akik hol borúsak,
hol vidámak, pont úgy, mint én.
Elnézem, ahogy úsznak az égen,
és úgy hiszem szavak nélkül is értik,
mit érzek, mert vígasztalnak.
Kedvemért átengedik a napsugarakat,
együtt járnak vidám táncot,
és hol ezüstté, hol meg napszínűvé festik
a fák szél borzolta leveleit.
Ettől a kedves bohóságtól mosolyognom kell,
kisimul bennem a világ,
fényt kapnak és feloszlanak,
az én belső felhőim is.
/kaktusz/
