Foto - Kozári Ákos: Lélekmagány I.
Ilyen lehet a honvágy,
mikor valaki nem akart messzire menni,
de mégis rákényszerült, mégis muszáj volt erőszakkal elszakadni.
Először a távolban azt hiheti az ember, hogy talán tévedett, mikor hitte, hogy nem lehet,
hogy képtelenség elmenni, hiszen kibírta, távol van,
bele se halt, talán még él is,talán még könnyebb is így, dönteni volt csak nehéz, de, hogy végre megszületett, a döntés megszületett,
így már jobb lett.
Ezen is, mint annyi mindenen, ezen is túlesett.
De ahogy múlik az idő, múlnak az órák, a hetek, a hónapok, elfertőződött seb lesz a szív,
kezd kibírhatatlanul fájni, majd a fájdalom gyengül,
néha már felejthető.
Mert felejteni kell.
Aki eddig belülről kifelé élt, kezd kívülről befelé élni,
mindent megragad, hogy feledtese a szívével,
hogy volt egyszer egy haza, hogy voltak gyökerek.
Gyökerek,
amik ott maradtak annál a másiknál.
Aztán már nem is fáj,
olyan, mintha nem is lenne szív.
De hát az nem lehet, ő él, mozog, csak valahogy olyan értelmetlen lett minden.
Az időben ködbe vész a múlt.
Ha majd eljön a halál, a diagnózis az,
hogy a szív meghalt évekkel ezelőtt.
A dobogás, a keringés nem volt más,
mint maga a megszokás.
/kaktusz/
