Hát elmúlt ez a hónap is, az év elsö hónapja. Azon tünödtem, mivel fejezzem be, mit is rakjak be a blogomba? Talán egy szép sanzont. A sanzonokat fura módon nem kedveli és nem is kedvelte környezetem. Emlékszem, ilyen helyekre is mindig egyedül mentem. Duna-parti városunkat mindig szerettel látogatták és tartottak emlékezetes esteket nagyhírü színészeink. Soroljam? Rutkai Éva, Latinovits Zoltán, Huszti Péter feleségével, Piros Ildikóval, Kozák András a Kaláka együttessel vagy Berek Kati.

Mensáros László estjét viszont megoszthattam anyósommal, ami külön öröm volt, mert kezdetben azért jött csak el, mert szép szál ember volt. A XX. század verseivel lett gazdagabb felejtethetlen elöadásában és öszintén megrendülve, de boldog volt, hogy eljött velem mégis. Szép idök idök voltak. Hozzánk jött a kultúra szinte nevetséges áron, mégcsak nem is kellett külön kiöltözni. Eljöttek a gyárakba is. Ilyen volt Kern András délutáni elöadása Zoránnal. Kollégáim közül csak egy jött el velem.

Keserüség van bennem mégis ilyen hosszú idö után is. Akkoriban /1987 nyarán/ énekelte és amin mindenki jót derült és nem gondolta senki sem, hogy ez mennyire idöszerü lesz majd jó két évtized év múltán is sokaknak:

Hogyha szerelmesek lettünk és már csinálnánk nagyon,
Nagyon megőrülünk, s közben sehol nincs rá alkalom.
Tudom, harcoljunk meg érte, s lesz rá idő, mód és hely,
Épp csak elfelejtjük addigra, hogy mi a francnak kell.
Ez van, ez van, ez van, ez van...

Én már eszmeileg jó ideje nem táplálkozom,
S egyre soványabban nézek szét a szakadt polcokon.
Bár még akad néhány konzervbeszéd, konzervigazság,
De a címkéken a szavatosság réges-rég lejárt.
Ez van, ez van, ez van, ez van.

Igen, ez van, söt...de ezt inkább mondja el ez a kiváló Rejtö Jenö - Nádassi László kuplé.

Kern András énekli, aki 27-én ünnepelte 60.-ik születésnapját.