Antoine jön, és kérdi Desírét:
-Azt hiszed, talán megszabadulsz valamitől?
-Kalapod-ruhád, fűzöstől cipőd, lemállott...
Na jó!
És tiszta vagy...
Na jó!
De kérdezem én, hangsúllyal Desíré,
Arcodra száradt szokásaiddal mi lesz?
- Mondd, hogy érted ezt? - kérdezi ázott Desiré.-
- Tán öreg vagyok szokásaim rabja csak.
- Megkérlek Antoine, csak azt ne mondd, hogy reménytelen itten állnom,
Itt e komoly esőben áznom.
De igenis leviszi majd, rólam, amit én akarok,
Környezetem és családom, szociális körülményeim
És vele minden bizalmatlanságom, tétovaságom,
Mások múltját, mit rám raktak,
Csak nem gondolod, hogy ez majd mind rajtam marad? Csak nem gondolod?
Antoine csupán annyit mondott:
- De igen!
Antoine csupán annyit mondott:
- De igen!
/Cseh Tamás: Desiré és az eső/
A mások múltja... a szociális körülmények, környezet és család...
Igen, mind-mind rajtunk marad. Arcunkra, gesztusainkra.
Korunk egyik nagyszerű vívmánya, hogy magasabbra léphetünk a társadalmi ranglétrán tanulással, szakmai tudással. Mégis, ahonnan jöttél, indultál, nem felejtheted. Elbűvölt mindig a kiváltságosok csillogása, pompás eleganciája. Közöttük jártál, tanultál, de kevés barátot szereztél. Többnyire lehúztak számodra érthetetlen boldogtalanságukkal, önző ragaszkodásukkal.
Készülsz a bálra, amit mindig megvetettél, lenéztél. Ezúttal úgy döntöttél, játéknak jó lesz. Felveszítek majd földig érő, barokk időkre emléztető pompás ruhát, az álarcot és kezdődhet a bál.
Eljátszátok mások múltját...
Csak játéknak vedd, kislányom. Csak könnyű játéknak...
