Hát eljött ez a kor, amiről mindig úgy képzeltem, gondtalan lesz. Anyukám nyugdíjas lett ekkora és boldog volt, hogy megélhette. Tudott, tud is bánni a rengeteg szabadidejével. Nézegettem a régi fényképeket róla, sugárzóan szép volt ebben a korban. Az arcán, bár látszottak a szarkalábak, de a tekintete csupa életderűről árulkodott. Büszkeségről, hogy megdolgozott ezekért az "ajándék" évekért.

Bennem nincs meg ez a büszkeség, sem az életkedv. Valami furcsa bűntudatként élem meg ezt a kort, holott tudom, nem vagyok hibás. Tanultam és dolgoztam, ahogy mindenki. Gyerekeket neveltem munka mellett.

Valahol valakik úgy döntöttek, hogy a munkaképes kort még tíz évre meghosszabbítják. Azonban a munkáltatóknak valamiért tíz évvel előbb, - így együtt most már hússzal - korábban befejeződik a munkaképesség, nőknél különösen. Ebben a felemás, sehova sem tartozó, kirekesztett állapotban élek évek óta.

Meddig bírom még a tőlem idegen kiszolgáltatottságot, mellőzöttséget?...nem tudom. Csak azt tudom, kivánom, hogy legyen lelkierőm "túlélni" az újabb tíz évet, amit kiszabtak rám és amire szégyenkezés nélkül azt mondhatom majd, "megdolgoztam" érte.

Köszönöm a páromnak és a gyerekeimnek, hogy napjaimnak "életet" adnak. Tudatot, hogy szükségük van rám.