Cocorosie
Ametiszt blogjában Cocorosie-t látva és hallgatva felderült a lelkem.
Örültem annak, hogy részese lehettem, hogy megkedvelte.
Régóta terveztem, hogy bemutatom, ki is ez az együttes, honnan ismerem. Antony and the Johnsons dalai között keresgélve találtam rá erre a dalra kb. egy évvel ezelőtt, melyről így írtak: "...az egyik legszívbemarkolóbb dal, a Beautiful Boyz (a háttérben kollégista diákok fekete-fehér képeivel a század első feléből), amely meghatározta a koncert első felének melankolikusabb hangulatát. Számomra valamiért ez a teátrális szomorúság maradt meg a koncertből, még akkor is, ha valami hihetetlen érzékkel mindig pontosan akkor lendült a magasba Coco karja, jelezvén, hogy érkezik a basszus meg a mozgalmasabb rész, amikor már éppen kezdtem volna azt gondolni, hogy persze, játékosak ők, de végül is miért ne lehetnének akár depresszíven játékosak is."
Róluk és zenéjükről:
"Coco (azaz Bianca Leilani Casady, a Hawaiin született hug) és Rosie (azaz Sierra Rose Casady, az Iowában született nővér) története kacskaringós „hippiszülők gyermekei" mese: Coco három-, Rosie ötéves volt, amikor elváltak a szüleik, az ősztől tavaszig tartó időszakokat tanár (és művész) édesanyjukkal töltötték államról államra költözve, nyaranta pedig Waldorf-iskolákban való oktatással, sámánizmussal, indián vallással foglalkozó apjuk társaságában stoppoltak rezervátumról rezervátumra. Rosie-t tizennégy éves korában kirúgta otthonról az anyja, eleinte apjával élt, majd 2000-ben Párizsba költözött operaéneklést tanulni. Coco kilenc évig szinte egyáltalán nem beszélt nővérével, majd egyszer csak hirtelen indíttatásból otthagyta brooklyni tanulmányait, és 2003-ban megjelent Rosie párizsi lakásában. A következő években elválaszthatatlanok lettek egymástól, létrehozták eleinte csak passziónak szánt együttesüket és párizsi apartmanjuk megnyerő akusztikájú fürdőszobájában rögzítették debütáló lemezüket. Nem egy hétköznapi történet - ahogy az általuk létrehozott zene is különleges.
Akusztikus gitárok, zongora és egyéb billentyűs hangszerek, dobgép, valamint számos ütőhangszer és egyéb hangkeltő alkalmatosság (főleg játékok és háztartási eszközök) adják a „hangszerparkot", Sierra (Rosie) björkös, kiműveltebb, illetve Bianca (Coco) nyersebb, élesebb - macskásabb, nyávogósabb - éneke pedig a produkció magját. A dalok központi eleme a két hasonló énekhang által megformált karakterekkel való játék és persze a két énekesnő egymásnak felelgető, egymást ellenpontozó stílusa. A folkos vázra oda nem illő, váratlanul megszólaló effektek, atmoszferikus hangok, zörejek kerülnek - olyan az egész, mint egy előttünk megszülető hangjáték. A szerzeményekre az álomszerű, a színpadias, az elvarázsolt, a gyermeki és a bájos egyaránt találó jelző. Persze egy ennyire öntörvényű, egyedi zene esetében nem meglepő, hogy aki meghallja, vagy azonnal rajongóvá válik, vagy elmenekül."
Forrás: http://www.kaposest.hu/cikk/54225/cocorosie__the_adventures_of_ghosthorse_and_stillborn
Volt egy ária, amiről nem írtam, mikor ott voltam a koncertjükön Krems-ben. Fantasztikusan szép volt. A közönség tombolva, őrjöngve tapsolt már akkor, mikor Rosie elkezdte.
Utánanéztem a dalnak, Flóriánról szól. Készült róla egy csodálatos és elgondolkodtató, balladaszerű videóklip. Sok utalást nem találtam a neten, ki lehetett, milyen történelmi, esetleg irodalmi alak Flórián. Azt hiszem, mindenkinek magának kell eldönteni, milyen üzenetet is hordoz. Számomra azt, hogy a nagy szerelem beteljesülése sokszor elérhetlen távolságra kerül, amikor szánalomból, együttérzésből, lovagiasságból segítünk másokon és nem tudunk szabadulni a belénk kapaszkodó kezektől. Amikor jön, megérint minket a nagy érzés, kicsit önzővé kell válnunk.
