A macska visszaszökött a régi házba
Minden albérletében otthagy valamit az ember. A poros fiókokban, nyikorgó szekrényekben, ágy alatt, otthagy valami fontosat, valami fölöslegest. Sohasem tudja leltárba venni az elveszetteket, elhagyottakat: ritkásszőrű fogkefét, fogatlan fésűt, piszkos törülközőt, ingeket, fél pár kesztyűt, dohányfüstöt, behajtott fülű könyveket, éjszaka felcsempészett nők elhullatott hajtűit, beváltatlan ígéreteit, szemetet. Végül csak az ember marad. Így fosztják ki lassan az albérletek.
Kövek között nehezen ereszt gyökeret a mag. A jó, fekete földet, az agyagosat vagy a homokosat rég elfelejtette már. Arrafelé nem fúj a szél, ami idáig hozta. Hát a lélek hogyan gyökerezne a betonba?
"Egymilliókétszázezer ember vár lakásra az országban, és több mint százezerre tehető a hajléktalanok száma." - olvasom a statisztikát. Nem róluk, a v á r a k o z ó k r ó l beszélnék. Azokról, akik örök hűséget esküdtek a céltalan kóborlásnak, beköltözve az örök költözésbe. Sovány ministránsgyerekek kószálnak magányosan, pirosra csípett arccal a kétoldali szélben. Futóhomokok ők, futónövények. Szakadt gyökereik görcsösen nyúlnak ki a végtelenbe, mint kifordított karok, semmibekapaszkodó kezek. A szegénylegények, akiknek szakadtgyökér-bozontos hajuk zuhog a kétoldali szélben, mint az átok. Zuhognak, amíg el nem tűnnek egy erdőben, lakatlan házban, kőhöz nem ragadnak, oda nem hűlnek. Dühöngenek, dülöngélnek, ősök varázsigéit csikorgatják fogaik közt, de hiába. Égő madarakkal hullanak el, eltűnnek az üres öröklétben, vagy tenyerük vonalán tévelyegnek. Eső mossa sárba arcukat. Csak a harangvirág harangozik fölöttük utoljára, amikor visszatérnek a másnyelvű tájról lelombozva, kifosztottan. Két villamosmegálló között bukik arcra ifjúságuk egy téli hajnalon, a kör és négyzet városában. Közös mellékhelyiségek magányosai között átrágják magukat életükön. Leskelődés lakásuk. Álmuk sem különbejáratú. A főbérlő, a házigazda átjár rajta csoszogó papucsban, hosszú gatyában. És este tízkor, villanyoltás után meg kell halni, vagy szemvilágnál virrasztani. Jöhet a sóvárgás, az elvágyódás, mindig vissza az előző rosszba. Reggel, riadt ébredés, kapkodás, apróhirdetések böngészése.
Új albérlet.
Idegen utcák fekete-fehér kövein sétálnak a megszökött sakkfigurák. És itt senki sem szólítja őket nevükön. Nincs nevük már. Fölösleges is. Ágrólszakadtak, ágról ágra szállók. A nemlétező városban, a nemlétező házba lámpagyújtásra semmiképp' nem érnek már haza. Mi maradt? Az emelet, a forintok, keresni a telefonkönyv egyetlen, nem létező számát. Levegő és küszöbök közt őgyelegnek, minden utcasarkon gyorsuló szívveréssel, mintha régi szerelmesükkel találkoznának szembe. De véletlenül sem. Soha.
Tudtam, hosszú a sírás hazáig. Sóhajjal telt szobák sóhajtottak a hasadásos várakozásban. Már nem füstölt számból káromkodás. Sarokba álltam cigarettáimmal, tüdőmben füsttel.
De emelkedjen fel most a kétségbeesés lecsüngő karja! Lefekszem, ha van hová, és kialszom fehér levéllel, fehér virággal vasálmát a vaságynak. Szobrozik körülöttem a csend.
Emlékszem kölyökkorom örökös hurcolkodásaira, amikor szegénységben pucérra pusztultunk szüleimmel. Mindig korán reggel állt meg a stráfkocsi a ház előtt. A bútorok alól előkerültek az elgurult fillérek, láthatóvá váltak az egérlyukak. Az ijedt, idegen szobában a napsugárban leszálló porszemekre is emlékszem.
A macskát előző este minden alkalommal befogtuk. Madzaggal átkötözött cipősdobozban én cipeltem a saroglyában, vagy a platón kucorogva...
De a macska mindig visszaszökött a régi házba.
/Varga Rudolf/
Forrás: http://mek.oszk.hu/02900/02995/02995.htm#1
Fotó: vanguard (http://www.vanguard.blogol.hu/read)
