Az emlékek fényjátéka

Fotó: Conni Middendorf - Kaleidoskop

Találtam egy kis novellát. Felébresztette gyerekkorom, ahogy értetlen csodálattal szemléltem a fények játékát, amikor először kezembe adta a kis kaleidoszkópot. Törött tükörcserepek fényjátéka - mondta nagybátyám lelkesen. Forgattam, forgattam a nap felé nézve és arra gondoltam, nem szabad megbántanom, hogy nem hozott engem lázba, nem találtam olyan kézzelfoghatónak. Próbáltam vele együtt csodálni. Talán, ha így mesélte volna el, hogyan képzeljem el...talán, talán nekem is a kedvenc játékom lett volna.

"...- Tudod - kezdte nagyjából ebben a hangulatban Kriszta -, kislány koromban volt egy kaleidoszkópom. Amikor megkaptam, hitvány egy ajándéknak tartottam, még úgy is, hogy apukám azt mondta: Kriszta, csak jól figyeld a folyton újjáalakuló alakzatokat! A lélek is így látszana az ember szívében, ha megfigyelhetnénk. Haragudtam rá, hogy azért, amiért ő annyit emlegette a gyerekkori kaleidoszkópját, nekem miért azt kellett kapnom egy születésnapra, mégha kaptam mellette mást is. Aztán hogy, hogy nem, néhány hónap múlva már ez volt mindenem. Akármi bánat ért, bezárkóztam vele a nagy akasztós szekrénybe. A télikabátok miatt sosem lehetett teljesen becsukni, és számomra mindig egy kicsit tél volt odabent. A végét ehhez a kis fénycsíkhoz nyomtam, és úgy forgattam, hosszú percekig nagyon lassan. Valóban, olyankor úgy tűnt, hogy benne van az egész világ, az én világom, és csak valami gonosz véletlen miatt lehetett, hogy én nem voltam benn a színes cserepekből összeálló virágok között, amelyeket mindig lelkem tükreként vettem.
- Egyszer - vette át a szót D. percekre rá, hogy Kriszta abbahagyta beszédét, és már hallották a közeledő szerelvényt -, széttörtem egy kaleidoszkópot, mert kíváncsi voltam, mi van benne. A tenyeremen csak egy marék szemét volt az, ami előtte csodákat láttatott velem. Általában mindent szétszereltem vagy széttörtem, ami csak a kezembe került, de semminek a darabjai nem töltöttek el olyan szomorúsággal, mint akkor a kaleidoszkóp részei. Érdekes, ahogy a teljes más eredetű dolgok sokszor egymáshoz teljes hasonló módon nyilvánulnak meg.
- Mire gondolsz ezzel? - Kérdezte Kriszta, ahogy a közeledő, narancssárga mozdonyt nézte.
- Elmennék, holott maradnom kéne. Maradnék, holott mennem kéne. Olyan, mint egy darabokra szedett játék, és én világéletemben azzal voltam elfoglalva, hogy ilyenekbe leheljek új életet. - D. lassan beszélt, körbe-körbe az igyekvő emberek a látszatot meghazudtolva tülekedtek, és fogytak a peronról. - Ez még egyszer sem sikerült, és félek, hogy most sem sikerülne. A gyengeség az igazi átkom, formázhatatlan anyag vagyok. Te pedig erős vagy, túl erős, hajlíthatatlan forma vagy. Remélem, az emlékedből elég erőt merítek, és akkor talán nem lesz túl késő, hogy majd felkeresselek... "

/Nagyatádi Horváth Tamás: Szindbád utolsó vére/

Forrás: http://www.jamk.hu/ujforras/0904_02.htm