A léggömb elrepül...

Kicsit hosszú ez a Kosztolányi novella. Amiért én mégis ajánlom olvasásra, az a képesség, az a tulajdonság visszaidézése, ami átszőtte, megszínesítette gyermekkori álmainkat. Amitől nem ismertük a félelmet, amitől újra és újra felálltunk, ha elestünk. Szárnyakat adott a szenvedély, ami Popper Péter szerint is „ az Isten adománya". Azt gondolom, hogy számtalan lelki problémáinkra gyógyír lehetne, ha lennének igazi szenvedélyeink...mint akár a színes léggömbök eregetése.

Könnyebb olvashatóság miatt Marcel Caram képeivel tagoltam szét ezt a nagyszerű novellát.

A költõ megállt a Rákóczi út sarkán. Meglátta a léggömbös embert, ki a rügyezõ akác mellett állott az aszfalton, s vastag cukorspárgán egész csokor léggömböt táncoltatott, kéket, lilát, zöldet, sárgát, vegyesen. Kora tavasz volt. Ez a színpompa boldogan szorította szívét, mámorossá tette, érezte benne a nyarat, a lángokat. Odalépett az emberhez.
- Hogy ez?
Egy zöld léggömböt csikartak hosszúkás ujjai.
- Ötszáz korona, nagyságos úr.
- Drága - mondta mosolyogva.
Azzal lenyeste a gömböt a közös zsinegrõl, egyik gomblyukába kötötte, s a felsõ mellényzsebébõl odadobott a léggömbösnek százezer koronát.
- Megõrültél? - rivalltam rá.
- Meg kell fizetni a passziókat. Ez a levegõgolyó többet ér nekem.
- De...
- Semmi de. A nyárspolgárok nem értik, ha végre egy becsületes ember honorálja a könnyûséget, a szárnyat. Nézd, nem olyanok ezek a kolibriszínû gömbök, mint a tavasz madarai, az aszfalt ibolyái?

Néztem a költõt. Hihetetlenül magas, vékony ember volt. Amint a léggömb kabátjához akasztva himbálódzott és szökdelt, félni lehetett, hogy elragadja õt, és tovább repül vele. Bámulta az egész utca. Néha olyan volt, mint egy karó, fején a léggömbbel, mint valami zöld kertigolyóval. Szeme pedig babonás, ábrándos, kék: két eleven türkizkõ.
- Kinek viszed? - kérdeztem tõle.
- A fiamnak. Beteg. Az orvos léggömböt rendelt neki. - Elmosolyodtam.
- Mit mosolyogsz? - mondta indulatosan. - Nekem már csak ebben a semminél is könnyebb metángázban, ebben a ragadós kollodium hártyában van a reménységem. Te tanultál fizikát, vegytant, s tudod, hogy ezt nemigen rendelik orvosok. Bizonyosan kuruzslónak, szélhámosnak tartod azt, ki metafizikával, okkultizmussal gyógyítja az én szegény kis betegemet, de akkor a többiek, a pozitivisták, az alaposak, az orvosi szakközlönyök tanult munkatársai s az egyetemi dobogók hátramozdítói egyenesen gazemberek. Orvosságaikat a moslékba öntöttem, s kifüstöltem utánuk a szobát. Nem akarok tudni róluk. Most egy különös idegorvosban bízom. Nemigen elõkelõ hangzású a neve. Két évet ült sikkasztás miatt. Elvesztette diplomáját is. De szíve van, képzelete van, és sugallata van. Õ az én barátom.
Szótlanul mentünk.
- Nos és mi baja a fiadnak?
- Mi baja! Nem tudom. Senki sem tudja. Két évvel ezelõtt - négyéves korában - egyszerre elkomorodott, s azóta alig lehet szavát venni, minden iránt közönyös, bámul maga elé, ásítozik, alszik. Egészen elpohosodott már. Gonosz, öreg az arca, mint egy elbutult vénembernek. Hajh, barátom, ha ez segítene.
- Vannak pajtásai?
- Az egész körút gyerekeit odacsõdítettük. Rájuk se nézett. Lármás játékokat vettünk, puskákat, ágyúkat, trombitáló katonákat, kukorékoló kakasokat, de egyiknek se volt foganatja, az én kis mélabús filozófusom a másik oldalára fordult, s aludt-aludt.
- És bízol ebben?
- Bízom. Ez a táncoló léggömb nekem is valami rendkívülinek tetszik. Meglátod: föl fogja röpíteni.

Hazaértünk. Fölkapaszkodtunk a harmadik emeletre. A lakás csöndes, reménytelen volt, mint ahol gyógyíthatatlan beteg van, s a környezet már belefásult a tudatba, hogy úgyis minden hiába. Az ágyban feküdt a beteg. Rátekintettem, és megijedtem tõle. Feltûnõen értelmes volt az arca, öreges és csüggeteg, mint egy elhízott filozófusé, ki már csak a mozdulatlanságban és nirvánában hisz, s megveti a tépelõdõket, a becsvágyó, korlátolt mozgókat. Mellette a széken kétes világításban egy szomorú alak gubbasztott.

- Berthold, idegorvos - mondta csöndesen. Õszintén szólva, nem így képzeltem az idegorvosokat. A börtön járt eszemben, ahol hosszú évekig sanyargott. Arca himlõhelyes. Vékony állán gyér, nyírt, vörös szakáll, bajusza helyett erõs borosták. Holmi sovány rókához hasonlított. Szájából dõlt a pálinkaszag. Erõs virzsíniát szívott, s minden pillanatban féltem, hogy a vörös tûzponttól föllobban az egész ember, meggyullad, elég kékes lánggal, mint egy automatagyufa.
- Megvetted? - kérdezte barátomat.
- Itt van - mondta, és átnyújtotta neki a léggömböt.
- Pompás - kiáltotta fölvillanó szemmel. - Ön, uram, nem is sejti, micsoda megbecsülhetetlen szolgálatot teljesít ilyen léggömb a modern idegterápiában. A melankólia effajta makacs eseteiben egyszerûen csodatevõ. A beteg elveszti minden kapcsolatát a földdel, és levegõszerû, könnyû, virgonc lesz. Pár nap múltán már látszik a hatása. Csakhogy vigyáznunk kell. Csínján kell vele bánnunk, mint a mérgekkel. Nem akarnám, hogy a kisfiú is olyan érzéketlen legyen a realitás iránt, mint az apja.

Keszeg pillantásával a költõre nézett. A költõ kitekintett az ablakon.
- Rajta már nem lehet segíteni - mondta az idegorvos, mosolyogva.
Aztán megfogta a léggömböt, s a cérnával odakötötte a rézágy gombjához.
- Kölyök - kiabált a gyerekre, nem épp orvosi tapintattal -, ébredj. Nézd, itt a léggömb.
A fiú fölnyitotta szemét, aztán ismét lehunyta.
- Nem kell - motyogta.
Csalódottan álltunk az ágy mellett. Az orvos leküldte a cselédet három másik léggömbért, egy sárgáért, egy pirosért és egy kékért.
- A színek igen fontosak - mondta fontoskodva.

Mikor megérkeztek, a másik hármat is odakötötte az ágy gombjaihoz, úgyhogy az ágyban, a négy ficánkoló gömbbel, volt valami légies, meseszerû, egy induló aeroplánhoz hasonló.
- Gáspár - szólt újra -, nézd a léggömböket.
A gyerek föltekintett. Kissé elcsodálkozott. Aztán újra visszatorpant közönyébe.
- Nem kell - nyafogta.
Vártunk. Fél óra múlva a beteg fölült az ágyban, szemeit dörzsölte, beszélni kezdett.
- Álmodtam.
- Mirõl?
Az orvos mosolygott.
- Itt vannak - kiáltotta, és leoldott egyet, a gyerek kezébe adva.
A fiú játszani kezdett. Megvártuk, míg besötétedik. Ekkor az orvos bezsírozta az egyik léggömb cérnáját, s óvatosan meggyújtotta. A vékony lángcsík lassan kígyózott a gömbig, ott aztán belékapott a hártyába, s délibábos tûzkoszorúvá pukkant szét, összerázva, megvilágítva a sötét szobát.
- Nagyszerû - kiáltott a beteg, és kacagott.

Késõ éjjel mentem haza. Sokat gondolkoztam errõl az érdekes szélhámosról, ki, mint valami bûvész vagy szent, egyszerre meggyógyított egy beteget. Késõbb azonban nagyon is átlátszónak tetszett a fogása, nem tulajdonítottam túlságos fontosságot neki, el is felejtettem. Egy álló hónapig a barátommal sem találkoztam.
Júniusban egy mulatóhelyen láttam.
- Nos?
- Óriási - kiáltott. - A fiam meggyógyult. Egészséges, mint a makk. Reggeltõl estig futkároz, hancúrozik, játszik a léggömbökkel. A szobámat már egészen földúlta. Ha hazamegyek, a szekrények tetején, az ablakpárkányon, a könyvtáramon találom. Valóságos gyerekaviatikus. Most a Svábhegyen lakunk. Jöjj ki egyszer hozzánk, látogass meg.
Csak késõ nyáron mentem el, több hónap múlva. Gépkocsin rohantam a hegyre. Egyik fordulónál találkoztam a fiúval, aki a félhomályban egy zöld léggömbbel viaskodott. Ugrált és táncolt, nevetett és röpdösött. Örültem a viszontlátásnak, és intettem neki a kalapommal.
A költõ otthon volt, a dolgozószobájában. Komoran, halkan köszönt.
- Mi bajod?
- A fiam...
- Hogyan?
- Ülj le. Mindent elbeszélek.
Leültünk a tornácra a kis, terített asztalkához, s élveztük a hûvöskés, nyári éjszakát. A költõ meggyújtott egy zöld villamoslámpát, beszélni kezdett.




- Eleinte minden jól ment. De most már belátom, hogy az orvos elvetette a sulykot. A fiút valósággal megbabonázták a léggömbök. Szenvedély emészti. A levegõ szenvedélye. Kora hajnaltól késõ éjszakáig künn ugrál a mezõkön, és nincs mód, hogy csak egy percre - értsd meg - egy pillanatra is kitépjem kezébõl az átkozott léggömböket. Velük alszik, velük álmodik, velük ébred. Azóta egészen lesoványodott. Kísértetiesen lesoványodott.
- A dolog egyszerû. Kezdj ellenkúrát.
- Nem lehet. Vettem neki vonatokat, melyek gyönyörûen rohannak a parketten. De a fiam nevetett. Késõbb egy gõzre járó, benzinnel fûthetõ liliputi aeroplánnal leptem meg. Ez sem kellett neki. Azt mondta, nem érdekes, mert motorok hajtják. Fütyül a technikára. Õ repülni akar.
- Családi végzet.
- Ez a gyerek most eltépett minden köteléket, mely a földhöz vonzza. Olyan, mint a madár.
- És az orvosok?
- Nevetnek. Azt mondják, hogy képzelõdöm.
- És az idegorvos, a rókaarcú, a barátod?
- Eltûnt. Nyoma veszett. Mikor látta, hogy a fiam senyved és lázas a levegõtõl, fölszedte sátorfáját, s azóta hiába keresem. Pedig minden az õ kezében van.
- Mit csinálsz most?
- Várok.
Este volt, kilenc óra. Ekkor a fiú hirtelen elénk ugrott. Az arca piszkos volt és piros. Nagyot ugrott, ijesztõet és hihetetlent, a virágágyakból egyszerre a tornácra.
- Repültem - kiáltotta. - Átrepültem a Dunát, és a Bazilika tornyára szálltam. Ott megpihentem, és most itt vagyok.
Hit és láz volt beszédében.
Apja csendesen mondta:
- Mindig ilyen badarságokat beszél. Múltkor, mikor megfenyítettem, azzal fenyegetõzött, hogy elrepül, vissza az égbe. Hiába bizonyítgattam, hogy az lehetetlen. A kisgyereknek - mondta - vékony a húsa, a csontja, neki nem kell repülõgép, csak egy cérna meg egy gömb, s az égben van.

Nyomott hangulatban vacsoráztunk, fenn, a szálló emeletén. A gyerek alig evett valamit. Vacsora után bevonultam a költõvel a dolgozószobába. Éjfélig beszélgettünk.
- Hol van a fiú? - kérdeztem.
- A másik szobában játszik. Mindjárt lefektetem.
Átmentünk a másik szobába. Hosszú-hosszú fehér cérnákat bogozott, oldott és kötött, mint hajósok indulás elõtt. Az apa indulatos lett.
- Lefeküdni.
- Nem - visongott a fiú.
- Megverlek.
- Nem, nem - ordított vásottan.
- Leszállsz mindjárt az ablakpárkányról?
A gyerek az ablakpárkány peremén szédelgett.
- Az árgyélusát, kibukik! - kiáltott az apa.
Mind a ketten odarohantunk.
Igen, mintha megszédült volna. Oldalt dõlt, és kezében a zöld léggömbbel kissé megferdülten kacérkodott a mélységgel. Kinyújtottuk karunkat, hogy elkapjuk. De már késõ volt.

A gyerek a vékony fehér cérnába kapaszkodva megállt a levegõben. Lehetetlen volt utolérni. Dobáltuk utána kalapjainkat, kötelet nyújtottunk neki, de minden eredménytelennek látszott. Nyilallt föl, föl a levegõbe. Nyugodtan és majdnem vidáman ült a cérnán, egy darabig integetett, mosolygott ránk, mintegy biztosítva, hogy semmi baja se eshetik, aztán belefúródott az égbe, s pár perc múltán már semmit se lehetett látni.
- Én még látom - mondta az apa.
De akkor teljesen elvesztettük szemünk elõl. Repült az egekbe, a gyerekegekbe, a lehetetlen képzelet birodalmába, s éreztük, hogy sohase bukik le, meg se áll az örökkévalóságig.
A költõ egy karosszékbe roskadt. Vizet ivott. Törölte homlokát.
- A rendõrséghez - lihegte.
- Mit érsz vele? - mondtam hitetlenül.
Bementünk a szobába. Elõszedte vastag szivarjait. Szivaroztunk, ittunk.
- Az én életemben - mondta a költõ - annyi csodálatos dolog történt már, hogy nem is csodálkozom rajta.
Megvártuk a hajnalt. Az ég ismét kéklett. Acélos, józanító szelek fújtak.
A költõ az égre nézett, mint a tengerészek rokonai az óceánra, mely elragadta kedveseiket. Szeme, az õ türkizszeme is kék volt. Egy folt ebbõl a végtelenségbõl. Most egy volt vele, s az Istennel beszélgetett.
- Te - mondta egyszerre józanul -, ez nem érdektelen novellatéma. Hihetetlen és csodálatos. Sokan nem fogják megérteni. De a gyerekek, bölcsek és bolondok megértik. Van benne valami, amit érezünk, logikánk ellenõrzõ, tiltakozó szava ellenére is. A címe: "A léggömb elrepül...". Mit gondolsz?