Az ösznépi karácsonyi lázas készülődés idején tudom, nem éppen kedvcsináló, derűs írás. De ez rólam is szól. A hivatalos illetékeseknek most jutott eszükbe sorsomat kezükbe venni. Konkrétabban: öreg (munkaképes) vagyok-e még vagy csupán beteg? Vagy már mindkettő. Egyiket sem lehet megjátszani. Látható, ami látható. Hallható, ami hallható. Érezni, csak én érzem az idő torokszorító múlását. Engedjék meg nekem méltósággal elviselni. Dolgoztam érte.

Csapda

Valamikor azt mondták nekem, hogy egyedül rajtam múlik, én alakítom az életem. Csak akarni kell és győzhetek, megvalósíthatom álmaim, és ha még a szerencse is segít, nincs akadály. Az enyém a világ. Ma már tudom, ez nem igaz.

Mindenki alakítja az életem - mint csaholó kutyák vagy sompolygó rókák -, ismerős vagy idegen, hatással van a jövőmre. Hiába gondolom, hogy az én döntésem, mely válasz-reakció az ő döntéseikre, változtat valamin, ez hazugság. Nincs jó döntés, csak kompromisszum, ami másoknak jó. Vágyak és álmok vannak, de csak azért, hogy jobban fájjon a mindennapi lét, hogy szembesülhessek azzal: tehetetlen vagyok. Mások döntik el, mennyit keressek, mennyit fizetek. Mindennek ára van, magas ára. Szabadságom csak illúzió, szükebb börtön, mint egy egérlyuk.

A szerencse? Szajha. Egyszer mosolyog rám, csalókán hív, s aztán egy lépés: szakadék, ahol minden sötétebb, mint addig, s mert jobbat várt az ember, hát erősebben fáj. A szerencse pedig már mással kacérkodik, mást kényeztet, s csak gúnyosan mosolyog rám. Sokat tapasztaltam már, hát sokat is öregedtem. Megtanultam, a tanulás csak arra jó, hogy tudjam, semmit sem tudok.

Most - a látszat ellenére nincs bennem keserűség, csupán kijózanodtam. Megbékélek az életemmel, mindennapjaimmal, a fölösleges mozdulatokkal, dolgokkal, amiket egyszerűen munkának hívnak, a jövés-menéssel, amiről sokan azt hiszik, tesznek valamit. Próbálok tenni valami jót. Nem osztok tévedhetetlen tanácsokat, ha kérdeznek válaszolok, de leszögezem: csak az én véleményem ez, szóra sem érdemes. Igyekszem nem útban lenni, nem eltakarni mások elől a fényt.

Töprengek, bámulom a csapdát, mibe önként léptem vagy mások vezettek bele? Életem vasfogú zárja a lábaim szorítja. Vajon melyik lábam rágjam le? És sántán hova is botladozhatnék?

Azt hiszem, a farkas büszkébb annál, minthogy egy kutyával vagy rókával versengjen: az életért.

/Farkas István/