A "falra akasztható" hazugságok

Ahogy tavaly összel, úgy most is meghökkenve szemléltem a képet. Valahogy nem volt szívem azt mondani anyunak, hogy ez rettenetes, szörnyű és természetellenes. Nem is értettem, hogyan és miért került elő és mi az oka, hogy a számtalan szép fotói közül róla, miért ez a kép áll kiemelkedő helyen a hálószobája kisszekrényén. A kép igazából festmény utánzat, melynek egy része hiányzott. A hiányzó rész körbe volt vagdosva. Ez a láthatóan idegesen, hol cik-cakban, hol tépetten álló kép széle jobban lekötötte a figyelmemet, minthogy utánakérdezzek, vajon ki volt mellette.

Aztán egyik reggel anyu váratlanul szóbahozta és akkor rákérdeztem. Apád. Apád volt mellettem. - válaszolta. De, miért?...miért vágtad ki? - kérdeztem, és ugyanakkor hirtelen előjött bennem, hogy láttam már őket gyerekkoromban, amikor titokban keresgéltem a ruhás szekrény belsejében karácsonyi ajándékok után kutatva. Akkor is idegennek éreztem anyámat és a mellette álló katonatiszti ruhát viselő férfit.

Tehát, ő volt az, akit kivágott, állapítottam meg magamban, miközben hallgattam anyut: De, hát tudod miért?... Tudom, mondtam. Mégis, hogyan került elő most? - kérdeztem ismét. A válaszról azonnal tudtam, hogy ez megint újabb hazugság, ahogy mindig is tette, ha valahányszor védeni, szépíteni kellett önmagát, a személyét ért sérelmeit, a hibákat, a múltat. Az a kép ugyanis a lepedők alján lapult a ruhásszekrényben, és nem a szekrény háta mögött. Csak most elővehette, mert már nem él, aki miatt el kellett dugnia.

Akkor is, bennem rossz érzéseket kelt az a tépett, hiányos fotó, illetve festményutánzat.

Sajnos, a Fotográfia c. filmet nem láttam. Azonban ez a kis videóbejátszás éppen erről szól, a mi korunk korrajza is, mennyire nem tudjuk elfogadni önmagunkat sem öregen, sem fiatalon. Kellenek a megszépítő ránc simítások, "retusálások" az arcunkon. Kellenek a "falra akasztható" hazugságok.