"mikor elfogy az én erőm"...

Szokásom volt csakúgy találomra kinyítni és elolvasni a „nap üzenetét". Emlékszem, egy vidám délelőttön, - még optimistán továbblépve az elbocsátást idéző levélen, - szórakozottan emeltem magamhoz kissé rongyosra koptatott, fekete borítású Ady kötetet. Bosszantott, hogy már megint egy bibliai idézet. Ezúttal azonban húsomba vágott..."mikor elfogy az én erőm"...

Amikor a vers végéhez értem, sokáig csak ültem magamba roskadva: ez hogy lehet?...Honnan, honnan tudta Ady, milyen feleslegesnek lenni?...

Bosszús, halk virágének

(>>Ne vess el engemet az én vénségemnek idején, mikor elfogy az én erőrm, ne hagyj el engemet...Mert szóltak az én ellenségeim és akik az én életem után leselkednek, együtt tanácskoznak, mondván: Az Isten elhagyta őtet. Kergessétek és fogjátok meg őtet, mert nincs, aki megszabadítaná.<<

Zsoltárok könyve 71.1)

Ugy-e, Uram, hogy mosolyogjak
S tovább virítsak Te szép, álnok
Nagy parkodban,
Miként a fiatal virágok?

Igy akarod, így kell akarnod,
Minden plántáknak ültetője:
Bú és gaz hogy
Leghűbb virágod be ne nőjje.

Mert ami van, mind a Te virágod
S minek rostjait nedv-ár rójja,
Uram, Isten,
Mind a Te parkod virulója.

Akit Te életben tartottál,
Szirom-kincseket kire költél,
Neked drága
Mind, akit ifjan meg nem öltél.

Te szemeid nem nősen látók,
Nem fogja be kufár szegénység,
Neked mindegy
Virág-ifjúság, virág-vénség.

Akit Te virágzásra szántál,
Virágozzék, míg ki nem rántod
Ös kertedből.
S ugy-e szépek a vén virágok?

Mérges szagú, vad burján-rózsák
Ifjas struccal mégis rám törnek.
Látod, látod:
Kölyök virágaid gyötörnek.

Üzenj nekik a tüzes Nappal,
Hogy szerelmed virág-hóbortja
Az a vénség,
Mely vénségét ifjúan hordja.

Üzenj nekik, hogy istenséged
Fekete rózsáért sóvárog
S vágyad teltét
Virág-vénülésig bevárod.

Én jó Uram, fekete rózsád,
Élek, ha diktálod, hogy éljek,
De vigyázz rám:
Lázongnak a virág-cselédek.

Te ültettél, Te vénítettél,
Virágoztam, ahogy akartad,
Mit akarsz még :
Virágozzak vagy rontva haljak ?

Vidítnod kell ily ritka plántát
Neked, Te, egyedül nem dőre
S kénkövekkel
Csapnod minden leselkedőre.

De addig, ugy-e, mosolyogjak
S tovább virítsak Te szép, álnok
Nagy parkodban,
Miként a fiatal virágok?

/Ady Endre/