„Nem fájni, csinálni."

Megnéztem a Trianonról szóló filmet. Az igazságot kerestem, ami nincs. Amit nem is lehet megtalálni. Talán egyedül az áldozatok igazságát. És áldozat mindkét oldalon volt, a győzteseknél és a veszteseknél. Akiket kiküldtek a frontra értelmetlen, hiábavaló harcra, még gyerekeket is. Eric Maria Remarque Nyugaton a helyzet változatlan c. könyvére hivatkozom. Számomra mindegy, milyen nemzetiségű volt: magyar, francia, lengyel, német vagy angol. Mindannyian kiszolgáltatott kiskatonák voltak a nagyhatalmi politikusok háborús szenvedélyének és későbbi osztoszkodásainak. Nem szabadna bántanunk már egymást.

Mensáros László, 1992. novemberében így gondolkodott erről:

„Nekem például fáj Trianon. Neked nem. Tudod, miért? Nem, nem azért fiacskám. Hanem, mert én öreg vagyok, te meg nem. Te dönthetsz, hogy fájjon vagy ne fájjon. Ne fájjon. Tessék úgy dönteni, hogy ne fájjon. Tudjatok mindent, de ne fájjon. Fáj elég. Nekem még fáj egy ideig, azután majd nem fáj. Ti még lehettek, én meg voltam. Nem fájni, csinálni.

Egyáltalán: temérdek dolgot viszek magammal: fájdalmat, megalázást és megaláztatást, árulást, bosszút, gyávaságot, ó fiacskám, rengeteg félelmet viszek magammal, rengeteg félelmet lopok el tőled, hogy csak az maradjon, ami a tiéd, a >>MI, „Mi", mi, mi << félelmét elviszem talán.

Teli koffer. Zene: Kodály. Isten veled, fiacskám."