Fotó: Angela M. - Abschied
Elmaradt búcsú
Gyönyörű szeptemberi délelőtt volt, igazi vénasszonyok nyara. A nap már nem égetett, hanem kellemesen melegítette Klára hátát. Nagyot sóhajtva kiegyenesedett, és megnyomogatta elgémberedett derekát. Nem nagyon bírta már a hosszú hajlongásokat, de nem volt mit tenni ki kellett gazolni a sír körül. A múlt héten esett az eső, utána kisütött a nap, a gyomok hirtelen megnőttek. Elégedetten szemlélte a kitisztított területet, meg a nagy kupac gazt, amit kitépett. Összefogta az újságpapírba csomagolt szemetet és elballagott a tárolóhoz. Hirtelen megtörte a csendet a lélekharang. Összerezzent és a kellemes hangulatának egy csapásra vége lett. Nézte a menetet, és átvillant az agyán a hat év előtti temetés. Akkor temette a férjét. Gyorsan elhessegette magától az emlékeket. Nem akart rosszkedvű lenni. Visszasétált a padhoz, ahová a csomagjait tette. Leült és megnézte a karóráját.
Mindjárt tíz óra. Hol lehet ilyen sokáig? - töprengett. Ilyenkor már mindig itt szokott lenni. Kezdett aggódni. László precíz, pontos ember, ha Ő késik, annak nyomós oka kell hogy legyen.
Itt ismerkedett meg a temetőben Lászlóval, úgy két éve. Látásból már ismerték egymást, mert csak két sorral volt beljebb a sír, amit gondozott. Néha, mikor összeakadt a tekintetük, biccentettek egymásnak. Egy reggel mikor odaért, rémülten látta, hogy valaki kettétörte a nagy márványvázát, ami a férje sírján volt. Egy pillanatra még a lélegzete is megállt úgy megrémült, aztán keserves sírásra fakadt. Nagyon nehezen tudta összespórolni a sírkőre valót. A fia akart adni pénzt, de nem fogadta el. Tudta, hogy nekik is nagyon kell. Az építkezés közepén voltak, volt helye annak a pénznek. Mikor elkészült nagyon boldog volt, és most valami őrült tönkre tette. Leült a padra és a hátát rázta a zokogás. Nem is mert hozzányúlni a törött vázához, csak nézte a darabjait a könnyein keresztül. Egyszer csak megszólalt valaki a háta mögött.
- Bocsánat asszonyom, ne vegye tolakodásnak, látom baj történt.
Felnézett, és meglátta a magas ősz hajú embert.
-Igen, nagyon nagy baj, nem is tudom, mit csináljak! Nem rég lett kész a sírkő és látja mit csináltak vele? Nem értem én ezt a világot! Hogyan lehetnek ilyen vandálok?
-Sajnos ez a világ már csak ilyen! Megpróbálták a vázát egészben letörni, így el tudják adni. Nem sikerült, nem ott tört el, ahol gondolták. Így aztán itt hagyták.
-Most mi lesz? Egy vagyon egy új márvány váza. Borzasztó, honnan veszek én most ennyi pénzt?
Újra sírva fakadt. A zsebkendőjével a szemét törölgette. Próbálta, visszatartani a sírást, de nem igen sikerült.
-Ne haragudjon, de nagyon el vagyok keseredve.
-Próbáljon megnyugodni, asszonyom. Nem olyan rémes a helyzet, mint amilyennek látszik. Meglehet ragasztani. Szerencsére csak kettétört, nem több darabba.
-Gondolja, meglehet úgy javítani, hogy nem lehet látni majd a törést?
-Igen, csak egy nagyon halvány csík marad.
-Meg tudná mondani a mester címét, vagy a telefonszámát, aki ilyet vállal?
-Azt sajnos nem tudom, hogy ki vállal ilyen munkát. A sajátomat is én hoztam rendbe, mikor letörték.
-Ön? Meg tudja csinálni? Netán elvállalná, hogy ezt is összerakja?
-Igen, azt hiszem, meg tudom oldani. Tegye el a darabot, nehogy elvigye valaki. Találkozzunk holnap reggel ebben az időben. Elhozom a szerszámaimat és a ragasztót. Jó ez az időpont Önnek?
-Hogyne lenne jó! Nem is tudom, hogyan köszönjem meg a segítségét!
-Semmiség hölgyem. Örülök, hogy segíthetek. Megengedi, hogy bemutatkozzam? Sípos László nyugdíjas gépészmérnök vagyok.
-Nagyon örülök Kovácsné, Klára vagyok
A férfi kicsit összecsapta a bokáját és kezet csókolt. Klárának nagyon imponált a kicsit régimódi de nagyon udvarias és jóképű ember Együtt sétáltak a villamosig, sőt a 28-as villamoson is együtt mentek a végállomásig. A Népszínház utca és a Körút sarkán váltak el.
Megint az órájára nézett, és az aggodalma egyre erősödött. Kotorászni kezdett a táskájában. A mobiltelefonját kereste. Végre ráakadt, elkezdte bepötyögni a számot. A felénél elakadt, elfelejtette a számokat. Bosszúsan ismét a táskájában keresgélt a notesz után. Nem találta. Hol lehet? Itt kellene lennie. Idegesen kiborította a táska tartalmát a padra. Így sem találta. Hová tehettem? - mérgelődött. Próbálta nyugtatni magát. Már megint rémeket látok. Biztos nincs baj, csak a közlekedés miatt késik. Felállt és úgy nézett a temetőkapu felé, hátha meglátja László ősz fejét, amint kimagaslik a villamostól a kapu felé igyekvő emberek közül. Hiába, nem jött.
Visszaült a padra és megint próbált telefonálni. Nagyon erősen koncentrált, hátha eszébe jut a telefonszám. Megint elakadt, nem tudta felidézni a számot. Sóhajtva letette mobilt és jobb híján visszatért az emlékekhez.
Akkor is itt ült a padon és nézte, hogyan dolgozik a férfi. Tetszett, ahogy szakszerű mozdulatokkal végezte a munkát. Látszott rajta, hogy tudja, amit csinál, azt jól csinálja. Nem voltak felesleges kapkodó mozdulatai, szinte égett a keze alatt a munka. Gondosan megcsiszolta a törött felületeket. Megkeverte a ragasztót és bekente, majd összeillesztette a vázát. Rugalmas műanyag lapot csavart köré, majd dróttal rögzítette. Mikor elkészült, felegyenesedett.
-Na, kedves Klára, ez egy pár óra alatt megszárad, és akkor leveheti ezeket a drótokat, meg a műanyagot. Bízom benne, elégedett lesz az eredménnyel!
-Biztos vagyok benne László! Figyeltem magát munka közben, azt hiszem, élvezte.
- -Igen, szeretek ilyesmivel szöszmötölni. Egész életemet a tervező asztal mellett töltöttem. Ott, ha elkészült valami annak csak ritkán láttam a kézzelfogható eredményét. Csak egy apró csavar voltam a gépezetben. Ilyenkor viszont örülök, mert rögtön látom a munkám eredményét.
-Nagyon köszönöm! Most még azt mondja meg, mennyivel tartozom?
-Ne sértsen meg kedves Klára. Olyan embernek látszom, aki pénzt kér egy ilyen pár perces munkáért? Ugyan már, szívesen segítettem! Nekem öröm, mert így legalább megismerhettem magát.
Megint együtt mentek a Körútig. Az úton semmiségekről beszélgettek. Folyton az volt az érzése, hogy valamit akar mondani a férfi, csak nem tudja, hogyan fogjon hozzá. Mikor leszálltak a villamosról, csak elő rukkolt vele.
-Klára kedves, nem ebédelne velem? Van itt a közelben egy nagyon jó vendéglő.
-Rendben van, de csak akkor, ha én fizetem az ebédet.
-Na arról szó sem lehet! Az lenne még szép, egy nő fizesse az ebédet. Hová jutna a világ?
Akkor éjjel alig aludt valamit. Úgy érezte magát, mint bakfis korában. Szerelmes lett. Nem akarta elhinni, hogy vele ilyesmi még megtörténhet. Annyira az események hatása alatt volt, hogy a szíve a torkában dobogott.
Azóta rendszeresen találkoztak. Tavasztól őszig itt a temetőben. Rendbe hozták a sírokat, utána elmentek ebédelni. Mindig ugyanabba a vendéglőbe, ahol először ebédeltek együtt. Délután sétáltak, hol a szigeten, hol a ligetben. Néha kimentek Hűvösvölgybe. Beültek a Balázshoz egy pohár sörre.
Ismét az órájára nézett. Jézusom, már féltizenegy. Mit csináljak? Újra megpróbált telefonálni. Most mintegy varázsütésre beugrottak a hiányzó számok. A telefon kicsengett, de nem vette fel. Várt még egy kicsit, aztán kikapcsolta. Újra tárcsázott, de megint hiába csöngött hosszasan, nem vette fel. Most már kezdett kétségbe esni. Biztos valami baj történt, mert a telefon mindig nála van, gondolta. Teljesen tanácstalan volt. Fogalma sem volt mit tegyen. Menjen el hozzá? Még sosem volt nála. Tudta, persze hol lakik, de a lakásban még nem járt.
Furcsa kapcsolat volt az övék. A heti szokásos találkozásokon kívül nem igen volt közös programjuk. Néha elmentek színházba, de ezt is mindig László intézte. Hozta a jegyeket, a színház előtt találkoztak. Az előadás után haza kísérte, kezet csókolt és elment. Klára, ha nem tudta volna biztosan, hogy özvegyember, azt hitte volna, hogy nős. Sosem beszélt a családjáról. Annyit tudott, van két fia, akik nem Pesten élnek, de csak ennyit. Néha próbálta olyan irányba terelni a beszélgetést, hogy egy kicsit többet megtudjon a barátjáról, de ő, szelíden kitért a válaszok alól. Klárát persze bántotta ez a bizalmatlanság, de nem akart erőszakos lenni. Különben is minden alkalommal elbűvölte a férfi jó modora, intelligenciája. Úgy repültek az órák mikor együtt voltak, mint a szél. Egy szemvillanás, már este is volt. Búcsúztak, és megint egy hetet kellett várnia. Ő szeretett volna többet kapni a férfiból, hiszen szerelmes volt. Nem mert rámenősebb lenni, félt hogy elront valamit. Nagyon nehezen ismert ki magát a férfi érzelmein. Egyetlen egyszer lépett túl az udvariasság határain. Megfogta Klára kezét és halkan csak ennyit mondott:
Tudja kedvesem, azt hiszem én nem érdemlek meg ennyi boldogságot. Nem tudott többet kiszedni belőle. Másról kezdett beszélni, és nem volt hajlandó megmagyarázni azt az egy mondatot.
Tanácstalanságában, jobb híján újra telefonált, de megint nem vette fel senki.
----------
A villamosmegállóban lassan szétoszlott a tömeg. A mentősök betették a kocsiba az idős embert, és szirénázva elindultak. Az orvos előreszólt az ápolónak, aki a vezető mellett ült.
- Szólj be a központba, hívják fel a Szent Helént, készítsenek egy helyet az intenzíven. Nincs túl jó állapotban. Remélem, még időben odaérünk.
Egyszer csak megszólalt egy mobiltelefon. Az orvos ingerülten szólt előre.
- Kinek a mobilja szól? Vegyétek már fel!
-Nem a mienk, valahol hátulról jön a hang.
Az orvos oldalra pillantott és meglátta a táskát a kocsi padlóján. A betegé a táska gondolta, és nem igen törődött vele. Azzal volt elfoglalva, hogy életben tartsa az idős embert, míg a kórházba érnek. A csengés abbamaradt. Végre megérkeztek, a kórháziak feltették a beteget az ágyra és sietve tolták befelé. Az orvos neki támaszkodott a kocsi oldalának és oda szólt a kollégájának.
- Intézd már el a papírokat légy szíves. Addig elszívok egy cigit.
- Megyek már, pihenj csak. Eléggé ramatyul nézel ki ma.
- Fáradt vagyok, mint a kutya. Rumlis volt az éjszaka, ráadásul ez a helyettesítés. Nem hiányzott már.
- Gondolom. Na add csak ide a táskáját, azt is felviszem és leadom az osztályon.
Amikor kilépett a liftből megint megszólalt a táskában a telefon.
Felvegyem?- gondolkodott az ápoló. Egy frászt majd felveszik a nővérek. Ők tudják, mit kell ilyenkor mondani.
A csengetés megint abba maradt. A nővér letette az orvosi szobában a táskát, és elment. Majd később lerendezem, gondolta.
------------
Klára összepakolta a szatyrát, és lassan elindult a temető kijárat felé. Torkát összeszorította a visszafojtott sírás. Nem tudta, csak érezte a zsigereiben a bajt. Odaért a villamos végállomáshoz, de nem szállt fel. Leült egy padra, és várt.
Megvárt két villamost, amelyik a város felől jött. Nem volt rajta egyiken sem. Elővette még egyszer a telefonját, és újra hívta László számát.
--------------
Az intenzív osztályon az orvos kikapcsolta a gépet. Megtörölte a homlokát, nagyot sóhajtott és így szólt a nővérhez.
- Margitka, írja be, tizenegy óra ötkor egzitált. Utána csinálja a szokásost!
- Meglesz doktor úr. Nem lesz semmi baj.
- Köszönöm, a pihenőben leszek, ha keresne valaki.
- Értem, mondta a nővér és elsietett.
Bement az orvosi szobába a naplóért, mikor megszólalt a telefon. Körül nézett, de rajta kívül senki nem volt a szobában.
Kereste, honnan jön a hang. Meglátta a táskát és eszébe jutott, a mentőstől kapta a táskát. A bácsié, aki most halt meg. Kinyitotta, és felvette a telefont.
- Tessék belgyógyászat. Margit nővér vagyok, kivel beszélek?
A vonal túlsó oldalán hosszú csend után egy női hang szólalt meg.
- Kérem, én Sípos Lászlóval szeretnék beszélni.
- Hozzátartozója ön Sípos Lászlónak?
Újabb hosszú csönd után.
- Igen úgy is lehet mondani, hozzátartozója vagyok.
Ne vicceljen kérem, nem érek én rá. Különben is, telefonon nem adhatok információt.
- Kérem, nagyon kérem! Ne tegye le, csak annyit mondjon, mi van a Lászlóval!
A nővér ismét körülnézett és látta még mindig egyedül van a szobában ennyit mondott.
- Sajnálom hölgyem, Sípos László tíz perce szívrohamban meghalt. Kikapcsolta a telefont.
/A. Gábor (2004-09-06)/
Anne G. - the autumn blues
