Fotó: Semicolon - Flowergedöns...
Társadalmi Jótékonysági Alapítványi lakások
Volt virágcserepünk szegfűkkel teli,
és dalok áradtak a rádióból,
külvárosi szívünk az ott lakókra
nézett, és az aláhulló koromra.
Kétéves voltam, hótiszta emlékek
nyomot nem őriznek, de láttam
egy építészeti kiállításon
városnegyedemet, és annak modern részét.
Jótékonysági lakásokba rejtőztünk
a nyomortelep elől menekülve.
Így gondoskodtak mirólunk, szegényekről,
figyelembe véve hajlandóságunkat
a zavargásra és civakodásra,
megépítette az Állam nekünk
ezeket a védett házakat, menedékül,
a jelzálog magányos fészkeiként.
Kertészek nélküli térség közepén,
ahol se vágott fű, se csúszda,
nőttek egyforma házak tömbjei
két felé folyó vízzel a nyeregtetőn
a szomorúság egyforma ketreceiként
nyesett szárnyú madaraknak vagy életeknek,
kik nem tudnak felszállni, az aszfalton csúsznak,
egymás mellé emelt falak foglyai.
A szolidaritás lakásai, mondták a miniszterek.
Azt nem mondták, hogy meg sem érdemeljük
mi, modortalanok, mi erkölcstelenek,
erdei vadak a szabad ég alatt.
Hiába van tető fejünk felett. Mert nincs méltósága
annak, aki szegény, se annak, aki éhes.
Lazúrkő ég feszült felettünk,
akárcsak a filmeken.
És szívünkből zavaros medrű víz csurgott két felé,
szicíliai vulkán szívünk kráteréből láva hömpölygött két felé,
és két felé áramlott szívünkből a vér nap nap után.
Tiszta realizmus volt a mi művészetünk:
ismerős téglahomlokzat,
természetes porfelhő
Vittorio de Sica képsorainak stílusában.
És egy fordított szív, két felől befelé folyó vízzel.
De egyetlen halállal.
/Isabel Pérez Montalbán - Simor András fordítása/
