Dal

eloldom magamat
szomorú fűzfámtól
eloldom magamat
gyönge violámtól

magamat eloldom
ködanyám képétől
magamat eloldom
gyönge nemzetemtől
nem lököm magamat
sárország sarába
csak hajtom fejemet
igéhez igába

zöld erdőbe járok
fenyőmagot enni
szabad egek alatt
gyöngyharmatot inni

testemet eloldom
amikor a hold kel
de tőled úristen
a halál sem old el

/Molnár Krisztina Rita/

Megkötöm lovamat...Gyerekkoromban nagyon szerettem hallgatni ezt a gyönyörű népdalt. Akkor csak szomorú voltam, most mélységesen fáj, ha valahányszor meghallom a dallamát. Különösen ennek az ismeretlen nőnek(Zsuzsi) a hangjától könnybelábad a szemem. Molnár Krisztina Rita verse erre a dallamra hangolódik.