Hosszú volt az út...
Vasárnap délelőtt úgy döntött a család nagy része (párom, kisebbik lányom és fiam), hogy Heiligenkreuz-ba megy kerékpárral. A nagyobbik lányom egy hónapja bikram jógázik, ami igen kemény a szervezetnek és úgy véli, neki ez elég az egészsége megőrzéséhez. (http://www.bikramyoga.hu/)
Én régi tervemet, a Husarentempel-t céloztam meg, miután kényelmes hegymászó cipőt sikerült végre vennem magamnak és a több hónapos előkészülést a hosszú gyalogláshoz elegendőnek tartottam. Az idő is kedvezett, nem volt túl meleg, kellemesen hűvös volt. Igazi kiránduló idő.
Hosszú, enyhén meredek lépcsők között botra vagy fenyőtobozra várt Bella, hogy eldobjam valamerre és utánaszaladhasson. Kedvenc játéka ez.
Természetesen megismerkedtünk közben egy csigabigával.
Felérkeztünk az egyik magas csúcsra. Nem tudom a nevét. Soha nem mentem a kereszt közelébe, hogy elolvassam a fémtáblán lévő feliratot. Úgy vélem, nem is olyan fontos. Balról a harmadik kis hegycsúcson, a két kis felhő között áll a Husarentempel. Kicsit ijesztő a távolság, de akkor úgy gondoltam, időnk van, és rengeteg.
Szikrázóan ragyogott a nap. Látni a foltokat a száraz avaron.
Hosszú, kanyargós utakon keresztül végre eljutottunk a célponthoz. Ime, a Husarentempel. A dicsőséges háborúban elesett katonák emlékhelye. Eredetileg faház volt, amit egy vihar teljesen szétrombolt még az 1800-as évek elején. Kicsivel később újjáépítették a jelenlegi formájában. Nemrég fejeződött be a teljes renoválása, a bécsi Villamosszolgáltatók segítségével éjszaka teljes kivilágításban van. Talán egyszer sikerül ilyenkor is fotókat készítenem.
A szél erősen süvített. Nem sokáig gyönyörködtünk a kilátásban, mintha csak összebeszéltünk volna, egyszerre megjelentek utánunk a turisták. Gyerekek, felnőttek egyaránt. Hirtelen sokan lettünk egy helyen, ezért tovább indultunk. A Husarentempel alatt lévő kegyhely bejáratát eltorlaszolták a turísták hátizsákjai, így nem készült fotó erről.
Visszanézve látni is a sok kirándulót.
Itt lefelé menet megcsúztam a kiálló szikláskövek és vastag gyökerek között. Az ijedtségen és kis horzsoláson kívül nem esett bajom. Annak örültem, hogy nem látta senki, pedig nagy jövés-menés volt.
Végre, leértünk a jól ismert "kutyás"rétre. Télen-nyáron ide hozzák autóikkal a gazdik a kutyáikat sétáltatni, játszani. Bár szabad a préri, nem látja senki az elejtett "nagy dolgokat", mégis tiszta, mert minden gazdi nem csak kötelezően betartja a jogszabályt, hanem saját érdekében is összeszedi kutyusa után a végterméket. Nincs is dühítőbb dolog, mint beletalálni egy-egy "nagy dolog"-ba. Természetesen a rét körül sok karban tartott szeméttároló és kis fekete műanyagzacskók állnak rendelkezésre.
Ha valamelyik kutyus többet akart a játéknál, kapott egy-két kemény morgást. A kivillanó fehér fogaknak volt hatásuk. Oldalazva, lapítva távoztak a hímkutyák. Büszke vagyok Bellára, ahogy magára vigyáz, ugyanakkor csodálkozom is a kutyákon, milyen megadóak, udvariasan tudomásul veszik az elutasítást. Vajon, milyen lesz Bellám, ha elkapja egyszer a szerelem?
A hosszú túra után jól esik egy kis forrásvíz a kis tó mellett. Most nem volt kedvünk piros halakat és fürdöző kacsákat nézni.
Hazafelé az úton erős féknyomok mutatják, milyen őrült divat lett sziklák, kövek között "ugratni" a kerékpárt. Eddig úgy gondoltam, nyugodt hely a kutyasétáltatáshoz az erdő. Nincs tülkölés, nincs kiabálás, szirénázás stb. Nos, ennek vége. Szerencsére, ahogy idősödik Bella, kezelni tudja ezt a helyzetet is. Villámgyorsan útszélére ül vagy lebukik hasra és figyel. Sokszor későn veszem észre, miért tette, már elhaladt az orrom előtt a kerékpáros. Ilyenkor nagyon megdicsérem.
Ha azt mondaná valaki, hogy ilyen hosszú kirándulástól holt biztos, hogy a kutyám aludni fog, téved. Az övé is, az én enegiám is megtöbbszöröződött, hogy együtt volt újra a család és élménybeszámolótól volt hangos mindenki, és egy közös, ízmokat rezegtető fürdőzés sem maradhatott el a nagylányommal a mödlingi fürdőben.
Még volt késő esti séta is a kutyámmal. Azt gondoltam magamban akkor, hogy ezt nem hiszem el. Nem érzi a fáradtságot, ahogy én sem.
Reggel viszont keserves volt a felkelés. Arra emlékszem, amikor Bella a parkban kis és nagy dolgát elvégezve leült egy bokor mellé és szemével jelezte, hogy nem megy tovább az " akkor most sétálunk egy kicsit" szavakra. Többen megmosolyogták, milyen okos. Amikor azt mondtam, hogy "akkor megyünk haza", felállt és legnagyobb ámulatomra és persze megkönnyebbülésemre hazaballagtunk. Vissza a hűvös ágyba, mellettem szépen elszendergett. Estig ki sem mozdultunk. Nekem fájt mindenem, a csontjaim külösen. Étvágyam se volt. Mégiscsak hosszú volt ez az út nekünk.
