A kristály ereje

Tegnap este kutyasétáltatás közben rám köszöntött egy régi kollégám. Még világos volt, így láthattam arcát. Meglepett az a mélységes bánat. Szinte hamuszürke volt, alig ismertem meg. Csupán sovány alkata és járása volt a régi. Jó lett volna néhány szót váltani, de visszatartottak az emlékek. Azok a gyomorszorító, keserű emlékek. Nem volt jó kollégám. Kiabált, veszekedett velem. Egyszer megelégeltem. Odaadtam a főnököm telefonszámát, hogy beszéljen vele, ha nem tetszik valami. Nem tette. Később tudtam csak meg, hogy féltette a munkahelyét a külső munkatársaktól és úgy gondolta, hogy többet is keresek nála. Nem így volt. Mire lenyugodott, én elzárkóztam, csupán a feladatra koncentráltam. Nem volt könnyű ketten egy szobában nyolc órán keresztül némán, csendben dolgozni. Legtöbbször meditált lecsukott szemmel órákon át, mozdulatlanul az ablak előtt ülve. Egy nylon damillal felakasztott, nagy kristálykő szórta szivárvány színeit. Talán abban gyönyörködött. Akkor volt jó, ha elment vidékre vételezni, mérni a telefonkábelek háztól-házig vagy útszéltől való távolságát. Ilyenkor kicsit felnézhettem a rajzokból pihentetni a szemem.

Egyszer pakolászás közben odébb toltam egy nagy, rózsaszín kristálykövet. Felháborodottan vitte a vízcsaphoz, hogy lemossa. Néztem rá megrökönyödve. Nem értettem, miért teszi, hiszen tiszta volt a kezem. Valami energiaátvitelről beszélt és nem tudtam eldönteni magamban, vajon egy őrülttel vagyok-e együtt? Az interneten utánanéztem, és létezik ilyesmi. Léteznek olyan emberek, akik hisznek a kövek gyógyerejében.

Ismét a szomorú arcára gondolok. Nem hinném, hogy segítettek volna rajta. Azokat a bánatokat, szorongásokat, létbizonytalanságok nyomait, amit a váratlan elbocsátások, létszámleépítések következtében kiütköznek arcunkra, semmiféle kövek ereje, semmiféle angyalok, vallás, hit nem segít elsimítani, feledtetni, nem segít túlélni a nehéz hétköznapokat. Csak a kőkemény racionalitás. Pl. az, hogy ne költsek többet, mint ami van vagy ne adjak erőn felül senkinek semmit, ha egyszer nincs miből. Azon az áron sem, ha ezzel elveszítjük a számunkra fontos emberek szeretetét. Meg kell tanulni nem szégyellni ezt az állapotot. Keserves tíz év volt, mire ezt elfogadtam. Jó lett volna ezt elmondani neki. Mire feleszméltem, már messze járt. Talán, nem is lett volna rá kiváncsi.

A köszöntése viszont meglepett és jólesett. Az egyetlen volt a kollégáim közül, aki tőlem el se búcsúzott.