Emlékezés és közöny
„Az üresen álló épületegyüttes 1987-ben a Duna-part részeként Világörökségi címet kapott, 1996-ban pedig a World Monuments Watch már a világ legveszélyeztetettebb műemlékei közé sorolta. 2009-ben a Műemléki Világnapon az ICOMOS Nemzeti Bizottsága Citrom díjjal jutalmazta a Várkert Bazár évtizedes elhanyagoltságát, 2010 májusában pedig megkapta első, 10 millió forintos műemlékvédelmi bírságát a tulajdonos, a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. A teljes felújításhoz - 2007-es számítások szerint - 6,5 milliárd forintra lenne szükség…“
Forrás: http://perama.nolblog.hu/archives/2011/08/19/Ezek_a_fiatalok__ma_50_eve_nyilt_meg_az_Ifjusagi_Park/
A közelében laktam valamikor a hetvenes évek közepétől. Ha nem is mindig, de néha-néha eljártam az Ifi Parkba. Legtöbbször egyedül. Valahogy nem volt társam, barátnőimet nem érdekelték a szabadban játszott rock vagy jazz zenék. Nem volt kivel megosztanom, megbeszélnem az ott látottakat, hallottakat, így elmaradoztam. Azonban a hely régies, történelmi varázsát mindig őrzöm magamban.
Nem hagy nyugodni a gondolat: hogy lehet, hogy régi zenészeinknek pl. Szörényi Leventének, Hobonak nem fáj ez az értelmetlen pusztulás? Miért nincs összefogás, egy dal, ami felrázná az érintett hivatalokat: tenni kellene valamit. Az ő ifjúságuk színhelye volt igazán. Zarándokhely volt. Hová lett legendás bátorságuk, szókimondásuk? Hová lett lázadó igazságkeresésük?
Nem értem a zenésztársadalmat. Nem értem ezt a bénult fásultságot, a közönyt.