"Azt hiszem, háború van, és minden szürke. Ez a szürkeség anyag. A kert fonnyad, zsugorodik, feketül, mintha tűz égetné, aztán olvadni-folyni-csorogni kezd, akár Dali képén az órák. Megint zsugorodik a zsugori idő. A kert helyén sivatag. Menekülnie kell az egész családnak; nincs megszabva, mitől. Mindennek jelentősége van, fúj a szél, homok szitál, a szoknyám a combomhoz tapad, hátizsákomat úgy cipelem, mintha rokkant volnék, púpos, ingemben homok futkároz. Ez az első emlékem a mellemről. Hogy a melltartó kosarából sírva szórom ki a homokot, de mikor újra felvenném: nincs mellem! nincs mire fölvenni...

   Ekkor egy monstruózus luftballon jelent meg fölöttem az öcsém képében. Nevetgélt, majd ledobott egy legalább két méteres piros körtét. Integetett, vidáman vonogatta a vállát, és elrepült. Teljesen egyedül álltam abban a kietlenségben, melyet nemrég még az otthonomnak nevezhettem. A körtének olyan alakja volt, mint a mellemnek." /Eszterházy Péter/

Különös egybeesés, az öcsém... Nincs bizonyosság, csak megérzés. Isten veled...visszhangzik anyám hangja újra.