"...úgy nézett ki, mint egy összegyűrt papír zsebkendő..." - olvasom egy hírportálon.

Talán nincs is ennél jobb, szomorúbb kifejezése egy emberi drámának, ami a napokban, ill. hónapokban láthattunk, olvashattunk a médiában.

Eszemmel jól tudom, hogy ez így volt helyes és igazságos, hogy lemondott. Bár sokan nevetségesnek, ostobaságnak, buta dolognak tartották ragaszkodását a pozíciójához, mégis nagyon sajnáltam. Tartottam attól, hogy egyszercsak véget vet az életének. Nem véletlen segítették pszichológusok hada az elmúlt napokban. Mit is mondhattak neki, hogy tartsa magát? Valószínűleg azt, amit a közvetlen hozzátartozók, barátok, ismerősök mondhattak neki évek óta, hogy nagyszerű és fontos ember vagy, ne tőrödj mással. Én is ezt mondanám, mint feleség a páromnak, mint anya a gyermekének. Én most mindkettő szemével néztem ezt az ügyet. Elgondolkodtam, vajon meddig mehet el az ember az önáltatásban? Mert biztos vagyok abban, hogy nagy szerepük van vagy volt, hogy idáig jutott. Egy anyának (tudom, nem él már) különösen fontosnak kell, hogy legyen, hogy ügyeljen, figyelmeztesse gyermeke helytelen, hazug cselekedeteiért. Azért is, hogy felismerve korlátait az önbecsülése megmaradjon. Azt, hogy ne legyen nevetség tárgya, mikor láthatóan, érezhetően fogy körülötte a levegő. Érezte ezt, és talán élt benne valami bosszúvágy, hogy nem fogja egyedül vinni el a balhét. Gondolta: együtt hazudtatok nekem, együtt hazudtunk, hát együtt is bukjunk el. Emiatt valahol drukkoltam neki, hogy tartson ki az eredeti álláspontja mellett, hogy ne mondjon le. Aztán mégis.

Vajon látta-e, érezte-e azt az álságos és ellentmondásos körülményt, miközben őt magasztalva, dícsőítve nagyon nagy többséggel a párttársai, elvbarátai mégis elfogadták lemondását? Azt hiszem, igen. A szerepet azonban végig kellett játszania. Immár, "összegyűrt papír zsebkendő"-ként.