Születésnapok
A világért sem vallottam volna be, hogy mennyire lusta vagyok sétáltatni a kutyát, ha éppen dolga van. Különösen azt, hogy hiú is vagyok arra, milyen külsővel rendelkezik és azt is, hogy mennyire utálom a buta, minden ok nélkül csaholó kutyákat. A képek alapján, amit a kórházi ágyon fekvő fiam megmutatott, nem nyerte el egyik sem a tetszésemet. Először egy két éves palota pincsi kutya fotóját mutatta meg. Fanyalogtam, hiába volt megható története hozzá, még élt bennem az egykori boxer kutyusom okos tekintete. Etalon volt számomra az engedelmességével, az értelmességével. Egy ölebet képtelen voltam magam mellett elképzelni. A másik képre csak felületesen néztem rá. Valamilyen keverék, gondoltam magamban. Tudod, hogy apád nem akar a lakásban kutyust, felejtsük el az egészet.
Teltek a napok, míg egy hűvös októberi napon szólt nekem, jöjjek el vele, nézzük meg azt a másik kiskutyát. Egész úton azon agyaltam, hogyan mondjam el, hogy tulajdonképpen félek a kötöttségektől és a felelösségtől. Attól, hogy képes leszek-e majd szeretni is? Vajon viszont szeret-e engem? Kiválaszt-e engem, mint leendő gazdáját? Úgy, mint Hachiko a filmben. Valahol hittem abban, ha a kutyus választ magának gazdát, az az igazi. A Múzeum park melletti kis borozó ajtajához érve már eldöntöttem, a választást a kutyusra bízom.
Nagy óvációval fogadtak és lelkendezve mutatták a hideg, nyirkos raktártérben, kétes tisztaságú birkabundában összegömbölyödve fekvő pár hónapos kiskutyát. Egy puha pléddel volt betakarva. A kezembe adták. Istenem, most hogyan tudom meg, vajon elfogadsz-e engem? Igyekeztem magamban elfojtani, mennyire megsajnáltam, ahogy összegörnyedve, kis orrát mélyen a lábai közé fúrva aludt. Kézről kézre adták a vendégek a kiskutyust. Szeretgették, ölelgették. Amikor megunták, letették a földre. Ide-oda szimatolgatott, botladozott a lábak között, míg végül a székem alatti szőnyegen megpihent. Sokáig nem mozdult el. Úgy tűnt, mintha eldöntötte volna, kinél szeretne lenni. Magamhoz vettem. Éreztem a nyakamban megbúvó orrának hideg nedvességét, kis feje bundájának finom puhaságát. Kiválasztott engem. Erre akkor döbbentem rá igazán, mikor egy oktató figyelmeztetett. Túl nagy feladat nehezedik rá, mikor folyton rám vigyáz. Egyszerűen nem tudott vele nyugodtan sétálni, megvizsgálni az autók iránti dühös indulatának okát, mert mindig engem lesett. Azóta aggodalommal vigyázok rá. Féltem őt.
Tegnap volt két éves. Együtt ünnepeltük a fiaméval, aki ma lett harminc. Az ajándékok kiosztása után hosszú kirándulást tettek meg együtt és az élettől a kiskutyám megkapta a legnagyobbat. Éppen ezen a napon! Azt, hogy élőben báránykákat terelgethetett. Arra lettek figyelmesek a kisebbik lányommal együtt, hogy hirtelen eltünt a magas fűvek között. Csak a farka fehérjét követve lehetett látni, merre jár. Amikor végre felértek a hegyi tisztásra, már egy kupacban legeltek a birkák és ő boldogan, elégedetten tért vissza hozzájuk. Sajnos, erről fotó nem készült. Nem is gondoltak rá, annyira meglepte őket ez a váratlan fordulat. Igazi border collie-ként viselkedett.
