Túl öreg…

Nem tudom, nem láttam a kérdező tekintetét, sem a válaszadóét. Arra ügyeltem, hogy gyorsan bepakoljam a pénztárvégnél felhalmozódott árukat a szatyorba és a visszajárót megkapjam. Csak homályosan emlékszem, milyen volt az utánam jövő asszony arca. Túl volt a negyvenen. Ápolt volt, csinos, mosolygós arcú. Valamint a hangjára is, mert hirtelen magasra váltott. Mindez persze csak a bolt elhagyása után, a lányom feldúlt elbeszélése után idéződött fel bennem. Ha hallottad volna, milyen kárörvendően mondta és lekezelően válaszolt a fiatal pénztárosnő az álláshírdetésre érdeklödő nőnek, hogy nem fog menni, túl öreg… Anya, ez olyan kegyetlen… Igen, az, mondtam magamban.

Nem rendített meg különösebben a történet, mert megszoktam. Megszoktam? Nem. Így nem pontos és nem igaz. Túléltem. Elfogadtam az ésszel és szívvel elfogadhatatlant, amikor hasonló helyzetben voltam. Túl öreg… Emlékszem, kiabáltam, toporzékoltam otthon. Tányérokat csaptam az asztalra, vágtam a falhoz a tehetetlenségtől, hogy most már mindig így lesz?...így megaláznak?...

Vibrált a hőségtől a levegő, ahogy átmentünk az úttesten. A lányom fiatalos lépteit néztem. A napokban váltott munkahelyet. Háromszoros interjú volt és nagyon kemény. Talán most érzi át igazán, mennyire szerencsés.

Fotó: AnnyMae - Alt und Jung

Túl öreg...kiben mit vált ki a felismerés? Ime egy kép, egy fotó, akinek szemében inkább a közeli halál tudata vált ki rémületet, félelmet, mint az egzisztenciális bizonytalanság. A félelem, ami eltorzítja az arcunkat, a tudatunkat. Gonosszá teszi a tekintetünket. Mindig ettől tartottam, hogy nem lesz erőm elfogadni az elmúlást és önmagam bohócává válok. Néha-néha meginog a hitem, ha a tükörbe nézek...