A munkaközvetítő elcsodálkozott, hogy nem tudok jelelni. Miért? Mert tilos volt. Megbüntették azt, aki kézzel-lábbal gesztikulált. A beszéd, a helyesen és érthetően kimondott szavak voltak fontosak. Csak ez vezetett az integrációhoz, az egészséges emberek közösségéhez. Akkor ez volt a pedagógiai cél. Okos dolognak tartottam és tartom ma is, hiszen nem várható el egy nagyobb közösségtől, hogy megtanuljanak olyan nyelvet, mely ritka és speciális képzést igényel. Ráadásul nem is mindig segít. Sokszor kirekeszt. Tapasztalatom az, hogy jobban torelálják, aki beszél, mindegy milyen hanglejtéssel, hangszínnel, akadozva vagy elnyújtva, mint a kézzel mutogatást. Valahogy jobban megértik, mert akarják megérteni, mert értékelik az igyekezetet a szavak hangokká formálásában. Mégis, nagyon sokszor megütközést váltottam ki a nézetemmel, mikor heves vitákba bonyolódtam a szociális munkásokkal. Természetesen becsültem őket, mert képesek voltak megtanulni ezt a nyelvet, amit én nem tudtam hosszú évek során, hiába éltem köztük. Sajnos, sorstársaimmal is voltak emiatt ellentétek, de többségük bevallottan kényelemből, lustaságból inkább gesztikulált és nem akart beilleszkedni mindenáron az egészségesek táborába, mert ez egy védett világ volt és jó. Jó, mert nem volt szigorú és nem csúfolt. Elfogadott úgy, amilyen voltál. Ráadásul olyan titkod lehetett, amihez más nem fért hozzá: hang nélkül kommunikálni, nevetni, kuncogni, filmet elmeséni, gúnyolódni, ne adj isten, rosszalkodni. Kivételes állapot volt ez. Szerettem benne lenni. Csak az volt a baj, hogy visszahúzott. Elfelejtettem rendesen kommunikálni. Ahogy az sms-ben rövidülnek a szavak, úgy itt is ragok nélkül, csupán a képzelőerőre támaszkodva értettük meg egymást. Nem volt helyesírási szabály. A legrosszabb pedig az volt, mikor átállás nélkül beszélgetni próbáltam más emberekkel, és nem jött ki hang a torkomon. Ekkor tiltotta meg anyám, hogy velük egy sorsközösségben legyek.

Ime, az én piros iskolám. Ott voltam, mikor megnyitották. Ott tanultam meg zenét hallgatni, a ritmusra figyelni, táncolni, verset szavalni. Mindazt, ami értelemszerűen elképzelhetetlen volt korábban a hallássérültek számára. Jó tanáraim voltak. Szívós munkabírással, kitartó türelemmel és erős szívvel, hittel tanítottak. Hittek abban, hogy pedagógiai módszerükkel megálljuk helyünket a kinti világban. Az életre tanítottak.