„Cigányzenére mulatni, ez magyar kanvirtus, tehát a dalolók a maguk kan módján mondják el dalban a saját hím-dicsőségüket. Nevezetesen azt, hogy a dicső elődök bizony meghágtak sok szép lányt. Nem „megfőztek", mint az eredeti magyarnóta-szöveg mondja, mert abban az udvarlás, a csábítás is benne van, sőt, még a közös akaratot is feltételezhetjük. A „meghágás" a bunkó macsó bunkó dumája, hogy stílusos legyek."

Így igaz.

Emlékszem azokra a titokban elsuttogott szitkokra, ha valahányszor szovjet csapatok felszabadításáról volt szó. Kislányként és később is csak elkeredett szemekkel hallgattam, hogyan erőszakoltak meg kislányokat, asszonyokat felszabadító útjuk során. Mindig csak titokban. Érthető, hiszen semmilyen nemzet katonájának nem válik dicsőségére ez a „nemes" cselekedet. Erről láttam nemrég egy megrázó filmet, ahogy japán katonák bántak a kínai kislányokkal. Ekkor értettem meg igazán annak a kis kezdő kinai orvosnőnek a kifakadását, hogy az ő írásukat, kultúrájukat még csak véletlenül se hasonlítsuk, keverjük össze. Nem szeretik őket. A miértre nem adott választ. Nem is adhatott, hiszen ez belülről jön az emberből és nem személyes tapasztalatból. Ott abban a filmben, A háború virágai c. film nézése közben döbbentem rá nemcsak történelmi hiányosságaimra a kinai-japán kapcsolatokban, hanem arra is, hogy összevetve más háborús filmekkel, mindegy milyen nemzet tagjai harcolnak egymással, a kis „virágok", az ártatlan gyerekek az igazi áldozatai ennek a pokolnak. A háború felhatalmaz minden cseledetre, amire békében óriási bűn. Megrontani, akár leszakítani a „virágokat".

Visszatérve a kezdő idézethez, gondolatokhoz: megdalolni e dicső „meghágást", egyenesen gyomorforgató.