Egy kis vallomás, megkésett tartozásom ez a bejegyzés. Hónapok óta kerestem a megfelelö képet az új blogkülsöhöz és szavakat, mit is gondolok az üvegcserepekröl, mit szeretek benne és mit akarok vele mondani?

Azt gondolom, mindannyian kis üvegcserepek vagyunk. Már a génjeinkben hordozzuk a csalódások okozta repedéseket, a veszteségek fájdalmainak végleges törését, a szüleink emlékeinek üvegcserepeit. Az évek során újabb töréseink lesznek bennünk is, sokszor kivédhetetlenek. Elég a születésünkre gondolni. Van, aki már sérülten jön a világra. Vajon lesz-e, aki begyógyítja, összeragasztja a tört üveget újra egésszé? Figyelni fognak-e rá vagy végleg eltünik majd apró kis szemcsékké válva a homokviharban? Ha együtt vagyunk, ha együtt maradunk, erösek lehetnénk a sok repedések, töréseink ellenére. Szépek, ragyogóan színesek, átlátszóak is, ha egymásról letöröljük az esésünkben ránk tapadt sarakat.

Ajánlom szeretettel egy fiatal lány, Lukács Lilla Judit elképzelését az üvegcserepekröl. Innen a blogom jelmondata, üzenete:   ...ne félj, mi már nem törhetünk jobban meg. Már töröttek vagyunk...

Üvegcserepek

Valamikor ismertem két üvegcserepet. Ne, ne tessék ezen fent akadni, tisztelt olvasó! Én valóban ismertem őket.
Nem tudom, hogy más szokott-e ülni egyedül, magányában az út mellett. Én szoktam. Arrafelé sok üvegcserepet találni. S ha az ember nem csak magára figyel, bizony könnyen meghallható a hangjuk.
Az üvegcserepek is sokfélék. Vannak köztük hazugok, őszinték, szépek, színesek, gömbölyűek, görbék, mintásak, és egyszerűek. Mint az emberek között, itt is tudni kell odafigyelni azokra, amik értékesek.
Nem tudom észrevettem volna-e őket, ha a sors épp nem a lábaim előtt felejti őket. Valószínűleg nem.
Mindkettő fehér, átlátszó, sima üvegcserép volt. Akár egy üvegről is származhattak volna.
Fejem lehajtva, arcom kezembe temetve hallottam meg a hangjukat.
- Bárcsak lennék még egész, úgy fénylettem amikor a nap sugarai körülölelték átlátszó, hibátlan testem. Akkor még Én voltam.  - szólt az egyik.
- Bárcsak lennék még egész, fáj, hogy egyedül vagyok, fáj, hogy minden darabom elveszett. - kesergett a másik.
Hangjuk visítóan magas volt a kocsik közt. Alig lehetett meghallani, ahogy folytatták.
- Megtört vagyok, minden tettem csak játék kifelé, a magabiztosság jegyében. - szólt újra az első.
- Megtört vagyok, minden tettem félbemaradt, befejezetlen. Üvegcseppek csorognak arcomon, s vérzik tőlük az. Megtört vagyok, a szép részeim elvesztek. Megtört vagyok, minden tettem látszat. -  így a második.
- Egyedül vagyok, még akkor is, ha nem akarom. Mindenkit elmarok magam mellől, még saját gondolataim meg nem fojtanak. '
- Egyedül vagyok. Másolata vagyok annak, ami lehetnék... Félek... - sóhajtotta.
Mire a mellette heverő darab felfigyelt rá, s gúnyos hangon szólt hozzá.
- Miért fekszel itt saját magad darabjaiként? Hogy lehetsz ilyen gyenge, hogy még be is ismered, hogy nincs tovább? -  kicsit összeszedte magát, s élére fordult, hogy megnézze magának azt, kinek a szavakat intézte - legfőképp saját maga erősítése érdekében.
A másik nem tudott felelni. Így hát az első folytatta:
- Gyenge vagy... mérhetetlenül gyenge...
Ekkora a másik is összeszedte magát, s élére fordult. Jól megnézte magának az előtte állót.
/Nem vagyok/ - ellenkezte volna... de szavaiból, s spontán érzéseiből más kerekedett.
- Miért bántasz, amikor te se vagy jobb nálam? Te is törött vagy. S mikor rád nézek, átlátok rajtad. Az összes fájdalmad ismerős. Mikor átnézek rajtad végtelennek tűnsz, s én magam üresnek... benned...
Most a másiknak akadtak el a szavai.
- Oly annyira üresnek, hogy már-már azt hiszem teli vagyok. Hogy benned én vagyok az egész világ... - szólt és hangja elhalkult. Üvegszemei csak némán meredtek át a másik testén, mely kilátást nyújtott az egész útra.
- Badarságokat beszélsz... - súgta a másik. - Mi nem vagyunk egészek... te is tudod... - súgta immár alig hallhatóan egyetlen hibájukat.
- Tudom... - szólt a másik, majd éléről visszafordult könnycseppjeiben a forró betonra. Kis idő után az előző is úgy tett. Nem szóltak egymáshoz egészen addig amíg egy hangos moraj nem kezdett el közeledni...
- Félek... - nyögte az, aki először hullt vissza a földre... - Itt vagy még? ...
- Itt... de ne félj, mi már nem törhetünk jobban meg. Már töröttek vagyunk. - válaszolt vissza az, ezzel még jobban tudatosítva, hogy ők már sosem lesznek egészek.
Egy pillanat se telt bele, s a két előttem fekvő üvegcserépen egy autó gázolt át. Hangjuk szilánkokká morzsolódott. Nem hallottam többet őket, s én ott maradtam azzal a tudattal, hogy egyikük se gondolt arra, hogy együtt egészet alkotnának.