Emlékszem, mennyire szíven ütött egy-egy  lefitymáló grimasszal kisért megjegyzés anyám szájából, mikor egy számomra kedves fiút bemutattam a családban. Voltak barátnöim is, kik hasonlóan nyíltan kifejezték nemtetszésüket. Öszinteségük egy-egy testi hibát is kendözetlen nyerseséggel nagyították fel. Elbizonytalanított sokszor és ugyanakkor nagyon fájt. Aztán az idö haladtával lassan csitúltak ezek a hirtelen keletkezett szerelmes fellángolások és úgy tudtam látni hibájukat, ahogy ök látták annak idején. Sokszor elgondolkodtam, miért van ez? Mi van a szememmel, miért látom a kedvesemet másképp, mint mások?

Pedig nincs baj a szememmel. Látom azt, amit ök is látnak. Nagy az orra, kicsit csúnya a böre vagy éppen hozzá nem illö zakót vett fel a nadrágjához. Látom az összes hibáit, mégis számomra nem zavarók. Söt, nekem pont így jó. Így, ahogy van. Így kell nekem. Söt, ahogy haladok az idöben, már nem kell, hogy változzon. Csak nekem legyen olyan, amilyennek megszerettem. Így. Kicsit kócosan, kicsit hóbortosan és ilyen nagy orral. A szívemmel látom öt szépnek és mindenkit, aki számomra nagyon fontos és nagyon kedves.

A szemünk a szívünk tükre,

Visszatükrözi a bánatunk.

De fényt borít éjjelünkre,

Benne mindent megláthatunk.

Mindent, mit egymásnak adtunk,

S ami megmaradt még nekünk.

Mindent, mit egymástól kaptunk,

Az egész életünk.

A szívemmel látlak téged,

A szívemmel emlékezem.

A szívemmel látlak téged,

Ha fáradt a két szemem.

Úgy várom az érkezésed,

Mint a holdfény a csendes éjt,

A szivemmel látlak téged,

Most itt vagy és minden oly szép.

Volt napfényben fürdö évünk,

Volt sok szomorú éjszakánk.

De mindig, ha összenéztünk,

Újra villant a régi láng.

Az éveink messze szálltak,

Bennünk nem hoztak változást,

Én most is oly szépnek látlak,

Mert szívemmel nézek rád.

A szívemmel látlak téged,

A szívemmel gondolok rád.

/Bradányi Iván/