Mindennek háttal...jobb lesz.
Eljött az én idöm és annyi éves vagyok, amennyinek látszom. Olyan vagyok, amilyennek formált a kor és amilyenné formáltam magam. Születtem fényes korszakban, mikor dicsöség volt megszületni. Születtünk is elegen. Ennek ellenére lett jó és szép szakmám. Ha kérdezték, tekintélye volt. Tartást adott nekem. A hely is, ahol dolgoztam. Kezdtem két ceruzával, amit folyton hegyezni kellett és apró szálanként húzogattam a vonalakat gyakorlásként, hogy késöbbiekben véremmé válva a lemoshatatlan tussal a müanyag kartonokra véssem a Duna vagy a Tisza vonalát és az egymást körül ölelö domborzatokat. Ott vannak az akkori titkos álmaim is benne néhány útikönyvekben és iskolai térképeken. Késöbb ez a szakmai tudásom elegendö volt az építészeten, majd hosszú ideig a gépészeten. A sors fintora, hogy az utolsó állásomban visszakerültem az eredeti szakterületemhez. Hasonlóan müanyag, de már hajlékony, átlátszó lapon húzogattam a telefonkábelek vonalát különbözö városokban, utcákon, tereken. Aztán máról holnapra utcára kerültünk. Szakmánkat elsüllyesztette korunk legjobb vívmánya a komputer. Ma már egyszemélyben lehet tervezni, kivitelezni, rajzolni, retusálni, montírozni, fénymásolni, nyomtatni, amit régen ötvenen-százan, ezren, ki tudja hányan csináltak.
Szükségtelenné váltam, mint annyian. Szükségtelen, következésképpen üres....mégis, valahol müködik bennem az életösztön. Még hinni akarok valamiben. Hinni. A gyerekeimben. Mindennap jönni az ö hitükben hinni. Velük együtt álmodni. Az ö mosolyukban megbújni és mindennek háttal...igen, jobb lesz.
Örök születésnapi ajándékaim a sorstól. Köszönöm.
