Verjen meg az Isten, babám, hajnalba...
Napok óta bennem él ez a dal, szinte fájón. Talán a hang is teszi, talán a dallam...talán a szöveg is, ami megérint. Azt hiszem, mégis, ez sokkal több érzés. Valami olyan, ami nemzedékeken át öröklödött és vérré vált. Túllép különbözö korokon és divatokon. A népdalaink ezek. Különös, de ezt legjobban idegen ország tájain bolyongva érzi és érti meg különös üzenetét az ember. Azt, hogy tartozol valahová vagy tartoztál valahová és ez mindig veled marad...örökké, mint a szerelem...korokon és divatokon át.
Verjen meg az Isten, babám, hajnalba
Mikor húzod a pokrócot magadra.
Elvetted a szívemnek a nyugalmát
A szememnek a szép, csendes, jó álmát.
A három karakteres és kristálytiszta hangú, de különböző hangszínnel megáldott énekesnő az előadás során tökéletesen kiegészítette egymást. Egyikük sem énekelte túl a másikat, sokkal inkább volt jellemző a három különböző énekhang finom harmóniája, összecsengése, amelynek sajátosságaként az egyik hang erőssége kiemelte a másik bársonyosságát, vagy épp fordítva. Ennek eredményeként megfoghatatlanul finom egyensúlyban lebegtek együtt a teremben, megőrízve és elkülöníthetővé téve az énekhangok egyéni jellegzetességét.
