Hirtelen feltört emlékeim Ma olvastam egy kedves gesztusról, amiben kedvenc énekesem, Zorán is szerepet vállalt és elsírtam magam...
Amikor olvastam ezt a hírt, eszembejutott a Dohány utcai iskolám, a szeptemberi rekkenö höség, a körfolyosón szaladgáló fiúk-lányok különös világa, ahogy kezükkel formálták a nemlétezö hangokat. Ahogy végighaladtunk a körfolyosón anyámmal és a leendö, fiatal osztályfönöknömmel, Vilma nénivel, bepillantottam kiváncsian az egyik osztályterembe. A lábaim lecövekeltek a látványtól. Kézen és hason csúzva mászkáltak, számomra érthetetlen, szinte üvöltés-szerü hangokkal a gyerekek. Nem értettem, kik ezek, hol vagyok, mit keresek itt? Vilma néni kedvesen elhúzott onnan és bevezetett az osztályához, ahol már rég folyt a tanítás. Kiváncsi és érdeklödö szemek meredtek rám. Érezhetöen mások voltak, mint az elöbb látottak. Mégis, nem mondanám, hogy megnyugodtam, inkább kiváncsisággal vegyes félelmem volt. Akartam is meg nem is közéjük tartozni. Az ember azt gondolná, hogy elmúlik ez a sehovase tartozás érzése. Nem múlt el. Idegen maradtam a mai napig. Valahogy úgy alakult mindig, hogy a két világ (halló - nemhalló) mindig is idegenkedett egymástól, amikor összeakartam hozni, mint pl. a süketnéma barátnöimet anyukámmal. Tiltott tölük. Rossz hatással vannak rám, elfelejtek miattuk beszélni, mondta. Igaz volt. Nem volt szükség a hangokra, mikor a kezek beszéltek helyettünk. Ez csak az egyik oldala ennek a kissé önzö szemléletnek, amit inkább véltem tíltásnak, mint jó tanácsnak. Éreztem mindig az ellenszenvét irántuk, az ügyesen leplezett szégyenkezést is az ismerösök között és azt, hogy ebben a kommunikációban nem akar részt venni. Nem is tudott volna, mert nem is olyan könnyü elsajátítani. Ami pedig az ott látott, ijesztöen viselkedö-üvöltö gyerekeket illeti, mint késöbb megtudtam, értelmi fogyatékos gyerekek voltak. Nem voltunk egy épületben sokáig, már a tél folyamán új épületbe költöztünk Zuglóba. Mégis, ennek ellenére, sokáig egyszinten tartottak minket velük.
A videón szereplö sorstársaim két szép Kondor Béla verset ad elö szemléltetve egyben, milyen a hang nélküli világ, és egy szép Zorán dal szól arról, hogy egymásra vagyunk utalva.
Ne hagyj el, ne dobj el, ne játssz el
Fogadj el, ítélj el, de ne hagyj el
Nincs múlt, nincs esély nélküled
Nincs társ, nincs tét nélkülem
Ne hívj el, ne űzz el, s ne menj el
Ne adj fel, ne adj el, ne fuss el
Nincs hang, nincs hír nélkülem
Nincs tér, nincs híd nélküled
Próbáltam már, s lelkembe mart: nincs másik part
Próbáltam már, s bármerre csalt, nincs másik part
S ez visszatart
Vigyázz rám, ha lázadnék, s nem szabad
Vigyázz rám, ha álmodnék rossz álmokat
Van hely, hogy átölelj, ez jutott
Mérd fel, s hidd el, ha nem tudod. /Presser Gábor - Sztevanovity Dusán/
