A „Késdobáló" morál és anyák napja

„A leghírhedtebb sztálinvárosi kocsma, a "Késdobáló", a Béke téren állt. A felvonulási barakkban elhelyezett büfé 1953-ban már a helyi hírlap érdeklődését is felkeltette, ami jelzi, hogy ekkorra már a többségi társadalom szemében tűrhetetlennek minősült a kocsma és törzsközönsége. A tudósítás szerint részeg emberekkel volt tele a helyiség, ordítozás, fékeveszett éneklés verte fel a környék csendjét. Az arra járót az a veszély fenyegette, hogy valamelyik magáról megfeledkezett részeg ember megveri, esetleg bicskát szúr belé. A hely veszélyességét fokozta, hogy közelében volt az autóbusz állomás, így végképp az átutazók, részeges verekedők tanyájává vált ez a büfé. A cikk szerzőjét legjobban az bosszantotta, hogy a kocsma látogatói a járókelőkbe is belekötöttek, sajátos "hangulatot" kölcsönözve ezzel a környéknek."  http://www.korall.org/archivum/korall_1_files/kesdobalo_jampecek_01.htm?contentID=1

A „Késdobáló" jelentése után íme a történet, amit közvetlenül átéltem otthon a napokban és ez a morál még ma is kisért.

Az ember azt gondolná, hogy a rendszerváltással a szabadság mindenki számára biztonságot is ad. Személyi és ezen belül testi biztonságot, hogy megszünik az eröszak, a testi-lelki eröszak, a nök iránti eröszak, az idösek iránti eröszak. Legalábbis jelentösen csökken ezeknek a száma. Nem így van. Az ötvenes évek gyerekeinek gyerekei felélesztik újra e "nemes" hagyományt.

Igen, le kell írnom, mert nem tudok derülátóan gondolkodni, ha a történtek után napokkal késöbb is még mindig nyomaszt a gondolat, hogy jól cselekedtem-e, ha a rendörségen feljelentést tettem anyámmal együtt ismeretlen, de már elfogott tettes ellen testi bántalmazásért. Nyomaszt és félelemmel tölt el a tudat a bosszúállástól is, mert mi lesz egyedül maradt anyámmal? Hívtam magammal, de nem akart jönni. Biztosított arról, hogy nem fél senkitöl. Én félek. Mindezt egy ártatlannak tünö, kissé vulgáris hangos megjegyzésem okozta, amint a hosszú, széles zebrán áthaladva tettem az autós után, ahogy elöttünk sebesen áthaladt majdnem súrolva a testünket. Ugyanakkor figyelmemet lekötötte a szembejövö szintén gyors autó is. Türelmesen megvárva elhaladását elöttünk, átsiettünk a széles, parkokkal dúsított járdaszigetre és lassan, elgondokodva sétáltunk tovább. A következö kisebb út elejére váratlanul elénk fordult egy autó. Lehajoltam hozzá abban a hiszemben, hogy útmutatást kér. A szidalmazások váratlanul értek és a bennem feszülö, régesrég elfojtott indulatok az agresszív, udvariatlan autósok iránt, ismét vulgális szavakban tört ki belölem, hogy márpedig a zebra a gyalogosoké! Ekkor kiszállt és fenyegetözött, hogy megmutatja, hogy kié. Anyám ekkor elém állt védve engem és a nekem szánt pofon örá csattant lerepítve a szemüvegét. Szégyellek és utálok verekedni, de ezúttal nekiestem tépve a polóját meg minden. Volt pillanat, mikor azt gondoltam, hagyni kell az egészet, de nem tehettem, mikor anyám ismét védelmezve engem a földre esett. "Hogy mered te mocskos gazember bántani az idös nöket...nem szégyelled magad..." kiabáltam újra és próbáltam a magam módján megütni. Ö a nyakamba hurkolt selyemsálamba kapaszkodva belökött a tüskés bózótba. Egy pillanatra megállt bennem az idö, ahogy a sál szorítását éreztem nyakamon. Nem tudom, de nekem végtelen hosszúnak tünt és riasztónak, ahogy elszürkült bennem a naptól vakítóan fényes világ és próbáltam megérteni, most akkor mi lesz?! Mi lesz?...hiszen minden üresen áll itt. Sehol egy árva lélek, sehol egy autó...SENKI nincs itt, aki segítene...mint egy kimerevített filmkocka, úgy állt körülöttem minden. Már nem emlékszem, hogyan keltem fel. El akartam menni, mikor ismét fenyegetözött, hogy hívja a rendörséget. Hívja csak, mondtam, én meg a rendszámát megjegyzem. Gúnyosan nevetett és hívás helyett azonban gyorsan elhajtott. A többi már ismert. Ennek és anyám jó személyleírásának köszönhetöen már este elfogták.

Ez az esemény közvetlenül az anyák napja elött történt. Talán, nem véletlen, hogy a sorsom úgy hozta, hogy a beszédek helyett a tettek mutassák meg nekem, hogyan érez irántam anyám. Azt gondolom, hogy ugyanakkor én is bizonyítottam. Azt, hogy a "hütlenségem" ellenére, amivel mindig vádolt, megmaradtam ugyanolyan "gyereknek", mint amilyet szeretett volna. Ragaszkodó és védelmezö. Igen, azt hiszem, mindketten egy kicsit megtörtünk ezzel a történettel. Lecsendesett, lehalkult valami vádló érzés egymás iránt. Igen. Lehetett volna jobb anya és én is, lehettem volna számára jobb gyereke, aki vagány, aki nem olyan „élhethetetlen", mint én. Elvárásaink voltak egymással szemben. Mégis, kettönk közül talán én voltam és maradtam a megértöbb, megbocsátóbb már kicsinek is. Ösztönösen, ahogy ebben a filmben a kisfiú. Születtem és éltem ilyen korban, mikor újságpapírba hordták az ennivalót és vártam egy jó apára hasonló körülmények között. Éltünk úgy, ahogy lehetett. Egymásra utalva. Két korán „árván" maradt gyermek. Anyám és én.