A Futball-királynő trónfosztása
Szerintem nőnek lenni: nehéz. Nem állítom, hogy éppenséggel a férfiak miatt, de azt mindenképp be kell látnunk, hogy ők sem könnyítik meg a helyzetet. Nem szeretnék vérszomjas feministának látszani, ezért egyből szűkítem is a kört: a futball-őrült férfiak kártékony hatásáról beszélek. Azokról az emberekről, akik már kislánykoromban is megmérgezték az életemet. ("Ne zavarj, zsemlemorzsa, most meccset nézek" - üvöltött nagyapám. "Vigyed fiú! Góól! Góóól" - pörgettek a levegőben apu részeg barátai stb.) Aztán később sem volt ez másképp. Általános iskolában a debil tornatanár mindig engem állított a kapuba, megalapozva a kék és zöld színek iránt viseltetett utálatomat. A gimnáziumban ököllel válaszoltak egymásnak osztálytársaim (akiknek olyan beceneveik voltak, mint Emtéká, Fradi, Puskás, Eszenyi...) a kedvenc csapatukat ért támadások után. Mindenkinek állást kellett foglalnia. Nekem, mint lánynak, könnyű volt, ugyanis belehabarodtam Emtékába, és feltételek nélkül elfogadtam az ő választását. Ám még ezt sem úszhattam meg büntetlenül, üldöztetésem állandósult. Csak hogy a legenyhébbet említsem: nem mehettem végig a folyosón anélkül, hogy ne kiabálták volna utánam: "Gágágá, buzi MTK!", ez pedig egy szplínes diáklánynak maga a pokol. A főiskolán sem lett könnyebb. Szünetekben, esti bulikon órákig hallgattam a barátaim beszámolóit, lassan kívülről fújtam a csapatösszeállításokat, totózni kezdtem. Gondoltam, megváltást majd az egyetemi évek hoznak. Ám a legnagyobb csalódás itt ért. Nem a focista-frizurás évfolyamtársaimról beszélek most, hanem a hétvégi tortúrákról, mikor is gyanútlan nőként elutaztam velük, ők meg csak fociztak, fociztak, fociztak. Úgy éreztem, a férfitársadalom kilökött magából. Cselhez folyamodtam. Évek kitartó munkájával megtanultam csocsózni, és lassanként a játék királynőjévé váltam. Tekintélyem lett. Udvarlóim. Sikerem. Úgy véltem, ezzel életem végéig elleszek.
A nagy váltás idén nyárra, az EB idejére tehető. Pontosabban arra a pillanatra, amikor megláttam a futball egén tündöklő legragyogóbb csillagot, Vitor Baiát.
Igaz ugyan, hogy előtte is gondoltam sok szépet a foci bajnokairól (csak a férfit, nem a játékost látva bennük), zengtem ódákat Van der Saar tekintélyes ívű orráról, bámultam Zidan cseleit, melegedett szívem a kisfiús Gomez pillantásaitól, ám mindez semmi volt az új érzelem elsöprő erejéhez képest.
Oly egyszerűen kezdődött pedig. Társaságunk a Ráckertbe járt kivetítőn nézni a meccseket. Én akkoriban kimondottam ellene voltam a dolognak (remélem Baiám ezt megbocsátja majd nekem...), mindig tüntetőleg a képernyő alá ültem, és olyasmiket morogtam az orrom alatt, hogy milyen hülyék a férfiak, meg hogy jellemző, mire kattannak rá, meg hogy unatkozom. Egyik ilyen alkalommal női csevely ütötte meg a fülemet. Arról beszélgettek a mellettem ülők, hogy melyik focista a legsármosabb. E csevelyből két percen belül veszekedés és lassan kiabálás kerekedett. A végén már ott tartottak a hölgyek, hogy összeverekednek azon, melyikük melyik játékosnak lesz a felesége. Gondoltam, ideje nekem is megnéznem a mezőnyt. És ekkor felpillantottam a vászonra. Végzetes másodpercek voltak ezek. A képen Baiát láttam, amit elegánsan egy hatalmasat köp a fűre. Addig ismeretlen lángolást éreztem az egész testemben, az egész lelkemben. Megtörtént a csoda. Ilyen látványos ívet! Ilyen királyi fejmozdulatot! Megrohantak az emlékek: gyermekkorom egyik kedvenc olvasmánya a Gumitarzan című remekmű volt, melyben a vetélkedés legnemesebb formáját űzték a gyerekek, nevezetesen azt, ki tud messzebbre köpni. Ezt a hagyományt mi is folytattuk az iskolában, és én magasan vezettem mindig. Ám most be kellett látnom, hogy csak azért, mert nem volt méltó ellenfelem. Aki igazi vetélytárs, az a portugál kapus. Egyből felmerült bennem a kérdés, hogy csinálhatnék belőle egyből élettársat is. Megfelelő módnak a médiát találtam. Írtam róla egy költeményt, amit beküldtem az ÉS sportrovatába. Gondoltam, szerelmem majd elolvassa, jelentkezik, és semmi nem áll boldogságunk útjába. A vers még az EB ideje alatt napvilágot látott, de Vitor azóta sem jelzett vissza. Mi történhetett? Valamit elrontottam? Kósza híreket hallok csak róla, például azt, hogy kitették a csapatból. Remélem, nem miattam...
Bevallom, azóta elment a kedvem ettől a sporttól. El az egész élettől is. Valószínűleg visszatérek a csocsó - asztalhoz.
/Karafiáth Orsolya/
