Vándorének
A lányomnak a napokban volt az érettségi találkozója. Tanárai közül egy páran végül nem jöttek el, ki lemondta, ki válaszra sem méltatta a meghívást. Mondanom se kell, mindkettö nem kis feladatot rótt rám annak idején gyerekem önbizalmának visszaszerzéséhez. Istenem, ilyen az élet, folyton tanulunk, tanítunk és nevelünk mások ellenében. Akik pedig eljöttek, azok szándékosan vagy talán véletlenül elfelejtették a nevét vagy búcsúzáskor egy másik nevével köszönnek el még egyet szúrva az emberi méltóságon. Lányom mosolyogva legyíntett, míg én döbbenten hallgattam beszámolóját. Magát értelmiséginek, müveltnek tartó tanár(nö)-nek miért esik nehezére azt mondani, hogy gratulálok, hogy ezt nem gondoltam volna?...hogy az iskolának is külön büszkeség, ha sok sikeres diákot tudhat magáénak, ilyet feltételezni pedig egyenesen naivság volt részemröl, tudom.
Az én érettségi találkozóm emléke?...Csak annyit mondhatok, soha nem éreztem magam annyira kivülállónak, mint akkor a tíz évesen. Egy tanár sem volt ott, csak osztálytársak. Ismerös idegenek. Volt osztálytársnöm, barátnöm ott árult el lekezelö módon. Nem fájt volna annyira, ha nem a harmadik gyerekem megszületését gúnyolta volna ki. Azt hiszem, tudat alatt ez is hozzásegített a bennem mindig is lappangó elvágyódáshoz, mert nem akarok élni úgy, ahogyan élek. Igen, ahogy Füst Milán is írta: "A szív vitt el, az érzés s megint rosszul jártam."
