Jan Garbarek

Ez a képem örzi hitelesen az egy hete tartott jazz-fesztivál emlékét. Ilyen vibrálással, ilyen mély átéléssel játszott Jan Garbarek. A véletlenül elmosódott képen ugyanakkor látni, talán kiérezni is, mintha ez lenne az utolsó és most kell adni a legszebbet, most kell játszani a legjobbat.
A vonatról leszállva kigyalogoltunk a kora délutáni nagy melegben, hogy a szokásos, nyüzsgö hangulatú, ide-oda mászkálós, vidám, pergös-dobos zenék ritmusán andalogjunk és idöben jó helyünk is legyen. Szokatlan üresség fogadott minket. Alig lézengett néhány ember. Kerítés kerítés hátán. Az egyik nagy sátorból gyenge zene szürödött ki, üresen álló padok sorai közt itt-ott néhány hallgató. Rossz kedvünket tetézte az a túl szervezettség, túl biztosítás, amivel minket terelgettek ide-oda a biztonsági emberek, hiába volt kifizetett jegyünk.
Bár estére megérkeztek sokan az elöadásra, mégis nagyon zavaró és lehangoló volt érezni, hogy eltünt a fesztiválokra olyan jellemzö jókedv és szabadság. Talán Garbarek is érezhetett ebböl valamit, hiszen lazított merev elöadási stílusán. Arca is vidámabb, kedvesebb volt. Saxofonos játéka is lágyabbá, dallamosabbá vált. Különösen tetszettek régi szerzeményeinek újszerü feldolgozásai, mint pl. a Brother Wind March címü szám.
Trilok Gurtu indiai dobos gyönyörü éneke pedig nagy meglepetést okozott. Emlékezetessé tette az estet külön az ö kettös játékuk is, Gurtu finom, halk dobpergése és Garbarek lágy furulya szólama.