Add a kezed...
Fülfájdítóan hangos, hosszú sípszóra ébredtem. Az elkülönített kórházi szobára nehezedő alaktalan feketeség bizonytalansággal vegyes félelmet váltott ki belölem. Riadtan meredtem a műszerre, amiböl a filmekben is jól ismert a végső tudatállapotot jelző, hosszan elnyújtott éles, figyelmeztető hangja szólt. Mindez váratlanul jött elő a semmiből az álmomban. De mi van a lányommal? - jött villámcsapásként a következö gondolat az álom és ébrenlét határán. A falra kivetített pirosan villogó digitális óra hajnali négyet mutatott. Azonnal menni akartam, hogy tudjam, minden rendben van-e? A hirtelen támadt sokkszerű álomélményt az egymást követő zavaros gondolatok hűvös válaszai csillapították: nincs most értelme az utazásnak, nincs értelme a kora reggeli érdeklődésnek, telefonálásnak. Lassanként, ahogy oszladozni kezdett kint a hajnali sötétség, úgy kezdett lassan csökkenni a bal mellem körüli, karomra kisugárzó, hirtelen jött szúró fájdalom is.
Most már túl vagyok a megnyugtató beszélgetéseken a lányaimmal, és úgy tűnik, tévedés volt az az álom. Csupán egy rossz gondolat kivetített filmkockái voltak, egy felesleges túlérzékenység, aggodalmaskodás. Mégis, az az ijesztően váratlan, sípoló hang kora hajnali emléke a fülemben az egész napomat beárnyékolta tehetetlen, furcsa szomorúsággal.