Inez Correia Marques képe
Cím nélküli napjaimból
Úgy ébredtem fel egy reggelen, hogy nem találtam semminek sem az értelmét. Furcsa, beletörődő üresség volt a szívemben. A megmagyarázhatatlan szomorúság ólomsúlyként nehezedett rám hatalmas fáradtság érzetet kiváltva. Kimondhatatlanul fáradt voltam mindenhez.
***
Olvastam, tapasztaltam is, hogy legjobb ilyenkor tenni-venni. Ha napfény van, sütkérezni meleget adó fényében. Akkor sütött is a nap, de én bántónak találtam. Az embereket, a fényeket az utcán, a nyüzsgést. Mindent. Magamban fohászkodtam, hogy ne keressen most senki. Ne lásson senki, mert nincs mosoly az arcomon. A mosoly kell. Kapcsolat az emberekhez. Nincsenek már kapcsolataim.
***
Váratlanul megszólalt a telefon a lányom hangjával, hogy szüksége van rám. Szégyen fogott el, hogy nem örülök neki. Valami jó gondolat juthatna az eszembe! Valami, amivel örömet okoznék. Nevetést. Csak ülök és bámulok magam elé és nem értem ezt a nagy bénultságot, nehézséget a testemben. Valami tudatalatti ösztönnek engedelmeskedve lassan felszedelőzködtem és elindultam hozzá. Járkáltam, utaztam, vásároltam, automatikusan tettem a dolgom. Főztem, mosogattam. Talán mosolyogtam is. Nem tudom, hogy a lelkem vitte a testem vagy a testem a lelkem. Mintha nem tartoztak volna egymáshoz, mindegyik fáradt volt a másikhoz.
***
Nézegettem a blogomat is párszor és megijedtem. Megijedtem, most hogyan tovább? Nem találom a helyem. Hogyan beszéljek a félelmeimről, ami megnevezhetetlen?
***
Lehoztam a padlásról a bakelit nagylemezeket, a maradék, kevésbé értékes könyveimet is. Állok fölöttük töprengve, vajon szükségem van-e rájuk? Szortíroznom kell, mert nincs hely a lakásban, sem a félbemaradt famunkáimnak, sem a képeknek, képkereteknek. Lassan egy hete kerülgetem öket. Egyre jobban nem találom a helyem. Próbálom elfojtani növekvő gyűlöletemet a fiatal focista háztulajdonos iránt, amiért megfosztott minket a comfort érzettől, mert több pénzt akar a padlástéri lakásokból is, ha megépülnek. Elöre félek a tavasztól.
***
Olvasgattam a Bukowski könyveket. A kezdő-t és a Postá-t. Kissé nyers, vulgáris nyelvezete miatt talán nem mindenkinek elfogadható, de ennek ellenére nagyon érzékeny, keserű írások a szegénységről, a kiszolgáltatottságról a világgazdasági válság idejéből a két világháború között is. Mint egy fenyegető jóslat, úgy elevenedtek fel benne a történetek a mai kornak üzenve. Ugyanakkor előtörtek az emlékeim a szüleimről, az iskolákról, a barátságokról. Mennyi ismerős érzés és élethelyzet! Összeszorult a szívem.
***
Ich finde
was ich nicht suchte
vereistes Lied
Ich nehme es
in den Mund
hauche es an
Es taut auf
und singt
mich
und
dich
Találtam
mit nem kerestem
jégbezárt dalt
számba veszem
rálehelek
felolvad
dalol
rólam
és
rólad...
Rose Ausländer versek újra megtaláltak. Könnyű, egyszerü és finom nyelvezetű. Mint a lassan leszálló virágszirmok.
***
Álmodtam a régi barátnömről. Nem láttam sehol, mégis éreztem a jelenlétét. Sírtam. Hatalmas, nagy könnyeket. Megállítathatatlanul folytak. Nem tudtam megértetni, hogy miért nem akarok vele találkozni.
***
Újra elbocsátásokról beszél a párom a volt munkahelyéröl. Sokan karácsonyi ajándékként boritékolva kapták. Talán ez is közrejátszott annak a két embernek a tragikus halálához, amik az ünnepek után történtek. Az egyik alig múlt harminc és felakasztotta magát, a másik részegen egy beton teknőbe esett a cégesbuliból hazamenet. Nem voltak ugyan közvetlen kollégái, mégis elég riasztó hatással volt ránk a hír.
***
Kapott új munkajánlatot a lányom. Szívének ragyogó ajánlat. Szinte egyidőben érkezett az elegáns, számára kialakított irodai szoba birtokbavételével a jelenlegi munkahelyén. Biztos pozíció. Mégis, elmegy az állásinterjúra. Rosszallásomat fejeztem ki. Tőlem szokatlan iróniával megjegyeztem, hogy azt hiszed, ott majd a jó oldalon fogsz állni? - Nem, anya. Családot szeretnék. - Elszégyelltem magam, hogy megfertőzött engem korunk pestise, a pénzimádat és megfeledkeztem a legszebb, legfontosabb emberi érzésről, amit kivánhat minden nő, az anyaságról. Mívé váltam, istenem?
***
Családot szeretnék. Napok óta víszhangzik fülemben, szorítja szívemet lányom szavai. Istenem, mióta kivánhatja, hogy így kicsúszott a száján? Mennyi elfojtott vágy, talán kétségbeesés is. Elsírtam magam. Régi önmagamra ismertem.
***
Hallgatom a csend hangját. Szeretem. Annyira szeretem, hogy bántónak érzem a párom folyamatos élménybeszámolóját a munkahelyéről. Sokszor nem is vagyok ott, nem követem. Nem az én világom már. Csodálkozom, hogy még mindig együtt vagyunk. Talán a megszokás, ez tart minket össze. A fáradtság is. Az érzelmi fáradtság, hogy elmeséljem, mit szeretek ebben a versben vagy egy-egy festmény színvilágában. Túl elvont és fáradt hozzá. Nem erőltetem. Így mennek el napok, évek, hogy hallgatom a csend hangját.
***
Oh, igen
vannak rosszabb dolgok is
mint a magány
de évtizedek szükségesek
hogy erre rájöjjünk
és amikor sikerül
felismerni őket
már késő
és tényleg nincs rosszabb
mint amikor
késő van.
/Charles Bukowski verse Fenyvesi Ottó fordításában/
