A szegénység fáj...
Majdnem minden vonatmegállóban látni ezt a plakátot és egy-egy nagyobb forgalmas autó utakon. Mégsem látni utcákon, tereken láthatóan szegény embereket. Jól müködő szociálishálózatnak köszönhető? Vagy ennek a figyelemfelkeltő plakátnak? Lehet. A külső jelek megtévesztőek. A szegények többsége megbújik, eltűnik valahová. Adományozzunk ezen és ezen a számon, olvasom. Adnék. Adnék, mert tudom, mit jelent. Szégyent és kitaszítottságot. A felnőtt társadalom megosztott ebben. Azok is, akik benne éltek valamikor: lekezelőek vagy együttérzők. A véleményeket így vagy úgy feltudják dolgozni a benne élők. A szegénység fájó állapotát is. A gyerekek nem.
"Az angoltanárunk Mrs. Freitag volt. A legelső órán megkérdezte a nevünket.
- Szeretnélek benneteket mind megismerni. - mondta. És mosolygott. - Feltételezem, hogy mindannyiotoknak van édesapja. Szerintem érdekes lenne, ha megtudhatnánk, kinek mivel foglalkozik az apukája. Az egyes számú széken ülővel kezdjük, és körbe megyünk az egész osztályon. Marie, akkor áruld el nekünk, mivel foglalkozik édesapád?
- Kertész.
- Ó, nagyszerű. Akkor kettes szék... Andrew, a te apukád mivel foglalkozik?
Srörnyű volt. Az összes környékbeli apa ekkorra már munkanélküli volt. Az én apám is elvesztette az állását. Gene apja egész nap csak a verandájukon ült. Egyedül Chuck apjának volt még munkája; egy húsfeldolgozóban dolgozott. Egy piros kocsival közlekedett, aminek az oldalán a húsos cég neve virított.
- Az én apám tűzoltó - mondta a kettes szék.
- Ó, hát ez nagyszerű - mondta Mrs. Freitag. - Hármas szék.
- Az én apám ügyvéd.
- Négyes szék.
- Az én apám... rendőr...
És én mit mondjak, ha rám kerül a sor? Lehet, hogy csak azoknak az apja volt munkanélküli, akik a mi környékünkön laktak? Hallottam, hogy volt valami krach a tözsdén. Az biztosan valami rosszat jelentett.
- Tizennyolcas szék.
- Az én apám filmszínész.
- Tizenkilences...
- Az enyém hegedűmüvész.
- Húszas...
- Az én apám a cirkuszban dolgozik.
- Huszonegyes...
- Az enyém operaénekes.
- Huszonhármas...
Huszonhármas. Az én voltam.
- Az én apám fogorvos - mondtam.
Mrs. Freitag végigkérdezte az egész osztályt. Legvégül a harminchármas következett.
- Az én apámnak nincs állása - mondta a harminchármas.
A picsába, gondoltam magamban, hogy ez nekem miért nem jutott eszembe...?"
/ Charles Bukowski: A kezdő/
Illene a saját életemből példát idézni. Hét éves voltam. Nekem nem kellett hazudni, hiszen mindenki szüleinek volt állása. A szegénység elvileg papíron nem létezett. A ruházaton, a külső megjelenésen igen. Szégyelltem a mindennapos mackóviseletet - mai nevén sportmelegítő - magasszárú cipővel. Egyetlen ünneplő ruhám a piros színű pulóver és sötétkék pántosnadrág volt, amit karácsonyra kaptam. Elmentem benne egyszer, hogy végre legyenek barátaim és ne undorova forduljanak el tőlem. Sikerem volt. Boldog voltam a dicsérő szavaktól. Siettem haza, hogy időben lecseréljem, mielőtt a nevelőapám meglátja. A folyosóra néző konyha ablakán megláttam olajos, kopott dolgozó táskáját. Nagyott vert a szívem, hová menjek? Az ajtón belépve végigmért. Ünnep volt az iskolában? - kérdezte. Rosszat sejtve zavartan mondtam, hogy nem. Nem emlékszem pontosan milyen mondatok hangzottak el még, mert a kezeit néztem, ahogy a vasalózsinórt ütésre készen markolászta. Körémcsavarodott a zsinór minden ütésnél. Amikor befejezte, ájultan, kapkodva szedtem már a levegőt. Elbújni akartam az ágyamban. (Nem volt szobám). Most pedig mész a boltba! - parancsolt rám. Ekkor jajdultam fel könyörögve, hogy ne... Két kezemmel védtem az arcom, mégis nyakamon látni lehetett a zsinór okozta kék-vörös dagadt hurkákat. Rettenetesen szégyelltem. Jobban fájt a verésnél.
A boltban pedig csak álltam remegve és nem tudtam megmondani, mit kell vennem.
/Ez volt a nevelőapám utolsó verése. Nem bántott utána soha többé./