Elmúlik majd,
eltűnik végül minden arc,
minden hang,
és a szív nem ver többé itt bent,
hát menj,
és ne keresd a végtelent,
mert nincs...
nincs örökké,
ne lázadj hát,
ez így van jól.

Elmúlik majd,
eltűnik végül minden nyár,
minden hangos csodád,
minden láz, amit vágy gyújtott...
Nappalodról, éjszakádról
mit sem sejt az utazó,
ki majd utánad érkezik,
körülnéz, és nem lát semmit mindebből már...
A jó, a rossz...
elmúlik mind.

Elmúlik majd,
eltűnik végül a sok rohanás,
minden szánalmas, szédült kapkodás valaki más után...
eltűnik, mint a féltő pillantás:
siess haza, és meg ne fázz...

Elmúlik majd,
eltűnik végül minden bűn,
hazugság, öncsalás...
Akik néhány garasért lelküket árulták,
ugyanúgy mennek el,
mint akik azt hitték,
ha őszintén és tisztán élnek,
rájuk majd vár valahol egy jobb világ...
Kincseink, koldusruhánk
itthagyjuk mind...

Elmúlik majd,
eltűnik végül minden szín,
fáradt szürkévé lesz, megkopik, megfakul,
ahogy a véletlen ágy,
a sok véletlen társ...
Kihalt az út, szitál a hó,
és elborít.

Elmúlik majd,
eltűnik végül minden szó,
marad a ránk omló csend.
Minden dal, minden perc,
mely a szárnyára vett,
elszáll könnyű füstként...
Régvolt szerelmek vézna árnya ködbe vész,
hangjuk szólít: ne késs!
Lépsz a távol felé...

Vágy és gyönyör elmúlik mind
- így van ez jól.

/Dalida - Avec le temps/