Volt egy kedves hobbym: a kötés. Az összes kézimunkafajták közül ez nyugtatott meg igazán. Különösen, mikor nem volt radió és nem volt televizíó sem szűkös albérletemben. Akkoriban divat volt a bokáig érő, hosszú kötött kabát. Azt a kabátot ki tudja hányszor bontottam le és kötöttem újra, mert nem voltam vele elégedett. A napi nyolc órai rajzolástól, estére elfáradt szememnek a kötés nem volt gond, szinte automatikusan, ránézés nélkül szedtem tűre a szemeket... egy sima, egy fordított...egy sima, egy fordított...

Közben tűre kötöttem az álmaimat, hogy egyszer sikerül máshol laknom. Beleszőttem az utazásokat, folyókat, hegyeket, fákat és mennyi mindent még!...Szerelmeket, barátságokat.

Később is, mikor jöttek a gyerekek sorban, lázasan kötöttem, ha volt időm. Valahogy elmúlt ez a szenvedély. Helyette markolászom a maust, az egeret a monitor előtt... Úgy vagyok most, mint ez az egyszeri asszony a rajzfilmben, idegesen csattogtatja az ollót...valamit tenni kellene még.