Kaptam egy szép és megtisztelő díjat ametiszt-től: Álarcok nélkül.
Bár a díj azoknak szól, akik öszinte kapcsolatokat alakítottak ki a blogtársak között, mégis az elnevezésben szereplő „álarcok" szó elgondolkoztatott.
Zavarban voltam, mert nem éreztem úgy, hogy rám igaz lenne, hogy a blogomban mindent nagyon őszintén leírok. Azonban ez sem fedi a valóságot, mert amit eddig leírtam, kiírtam magamból magamról, csak egy szelete az életemnek és azok igazak. Azonban vannak dolgok, történések, amit nem osztok meg senkivel, mert nem tudom megosztani. Annyira személyes. Még itt az asztalfiókomnak sem. Gyáva lennék?...igen. Ez is egy jellemvonás, egy ránc vagy talán sebhely az arcomon. Sebezhető voltam és vagyok. Ennek ellenére nincsenek álarcaim, csak arcaim. Szomorú, dühös, vagy éppen mosolygós, ha vissza mosolyognak rá...
Ezt a szép díjat adom tovább azoknak, akik olyan önmarcangoló bátorsággal írnak sajátmagukról, érzelmeik válságairól, apró hétköznapi örömeikről, hogy számomra, éppen gyávaságom okán, nekem példaértékűek.
Csiga, Selene, Klimta, Ambrozett, Tenshi.
Akiknek szerettem volna adni, mert a legtöbb visszajelzést is kapom tőlük, remélem, nem haragszanak meg rám.
