Fotó: Andreas Beier - the old cinema

Olcsó bortól bűzlött a kocsma, az asztalokon foltos, valaha fehér abroszok éktelenkedtek, amik már nem egy cigaretta parazsát szenvedték meg, mikor egy-egy vendég részegségében nem talált bele az asztalra hamutartó helyett kirakott halkonzerves dobozokba. Ezeket a dobozokat csak tessék-lássék öblítették el, így a szardínia-olaj és a benne elnyomott, reggel óta felgyülemlett cigarettacsikkek szaga keveredett a vizezett s szőlőt sosem látott boréval, együtt tódulva ki a kocsmaajtón, hirdetve a nyomort egy olyan környéken, ahol a nyomornak amúgy sem volt szüksége cégérre, hiszen minden ott lakó ismerte jól, és mind a sajátjának érezte, asszonyok, férfiak, gyermekek egyaránt.
Ezen a környéken nem voltak bevásárlóközpontok, éjszakai bárok, de még közvilágítás sem, hogy az emberek legalább egy kicsit biztonságban érezzék magukat. Igaz, nem csak az utcán, de a lakások nagy részében sem volt világítás, némelyikből a fűtés is hiányzott, az emberek mégsem panaszkodtak már jó ideje, mert tudták, panaszukat csak az hallgatja meg, aki hasonlóan nyomorultul él.
Lassan esteledett, az utca egyre sötétebb lett, már csak a kocsmából szűrődött ki némi fény. Még nem volt tél, de már ugyancsak közeledett, és ilyenkor egy kicsit korábban telt meg a kocsma, mert az emberek igyekeztek az olcsó italokkal javítani az átlagoshoz képest is borongóssá váló hangulatukon.
Sudár Imre még soha nem volt ebben a kocsmában, de mikor belépett látta, hogy csak felesleges feltűnést keltene, ha kedvenc italát, a Cuba librét kérné a csapostól. Ahogy körülnézett, szinte biztos volt benne, hogy nincs is Coca-Cola, amiből elkészíthetnék.
Kért inkább egy rumot és egy sört, cigarettára gyújtott. Köhögött egy keveset, mert a megszokottnál keserűbb füst gyötörte a torkát és a légcsövét.
Megitta italát, aztán kért még egyet a pultnál és visszatelepedett a helyére. Gondolkozni próbált, de minél inkább erőltette, annál kevésbé ment, és annál inkább vette át az értelmes gondolatok helyét az elkeseredettség.
Nem is olyan régen még nem kellett ilyen kocsmákba járnia, ha inni akart valahol egy italt. A legdrágább helyek kivételével bárhová beülhetett, és megengedhette magának a tisztességes italokat is. Igaz, akkor még más környéken laktak.
Hogy ne a maga bajával törődjön, nézegetni kezdte a többi embert, akik ott ittak körülötte.
Egy öregember járt körbe az asztalok között, borért és cigarettáért kuncsorogva, de majdnem minden asztaltól elhajtották, egy-két részegtől sikerült csak kicsikarnia valamit.
Az egyik asztalnál középkorú pár ivott némán, néha a poharakat, néha az asztalt bámulva. Mellettük egy férfi próbált lebeszélni a lábáról egy nőt, aki fiatal korában még igazán szép lehetett, mára azonban a vastagon felkent olcsó festék sem takarhatta el a rengeteg elfogyasztott alkoholtól petyhüdt bőrét, a szeme alatti táskákat.
Az öregember közben Sudár asztalához ért, és ő adott neki egy pohár elegendő pénzt, meg egy cigarettát. Azt gondolta, hogy így újra magára marad, de az öreg, miután rendelt a pultnál, poharával a kezében visszajött, és leült vele szemben.
- Sose láttam még itt - mondta.
- Nemrég költöztünk ide - felelte Sudár Imre, igyekezve azt a látszatot kelteni, mintha valóban ide tartozna, a kocsma népe közé.
- Mivel foglalkozik?- kérdezősködött tovább az öregember, és Sudár érezte, hogy nem tolakodó, csak beszélgetni szeretne valakivel.
- Tanár vagyok - mondta.- De egy ideje már nincs munkám.
- Én is tanár voltam - mondta az öreg, a férfi pedig bizonyos volt benne, ha azt mondta volna, hogy tűzoltó, vagy rendőr, akkor a vénember is tűzoltót vagy rendőrt mondott volna, bár az ilyen kocsmákban ritkán vált ki rokonszenvet, ha az ember rendőrnek vallja magát.- Tanár voltam, de az már nagyon régen volt. Azért költöztek ide, mert nincs munkája?
- Azért. Olcsóbb lakást kellett keresnünk.
- Az van itt. Bőven van - az öreg arcán fintor futott végig.- Nincs is itt másmilyen, csak olcsó.
Egy darabig szótlanul ültek, aztán a vénember megint felnézett a poharából.
- Van fia?- kérdezte.
- Van - válaszolta Sudár, és felrémlett előtte a reményteljes kölyök arca. Elszomorodott, arra gondolva, hogy talán nem is lesz pénze tisztességesen kitaníttatni.
- Akkor mindig legyen pénze - bólintott a másik, mintha kitalálta volna a férfi gondolatát.- Legyen pénze, hogy a fia el tudjon menni moziba.
- Moziba?- csodálkozott Sudár Imre, mert ilyesmire mostanában nem szokott gondolni. Cigarettával kínálta az öregembert - Moziba?!
- Úgy ám, moziba - fogadta el a cigarettát az öreg, és beletúrt a szakállába.- A fiam évekig nyaggatott pénzért, hogy elmehessen moziba. Nem tudtam adni neki. Elment, azt sem tudom, él-e, hal-e.
- Mikor volt ez? - kérdezte a férfi.
- Tíz éve - az öreg mereven nézte az asztalt.- Mindig legyen pénze.
Azzal felállt, el sem köszönt, úgy ment ki az utcára, Sudár pedig tudta, hogy ha a fia most moziba akarna menni, nem lenne elég pénze, hogy adjon neki. Egy szót dünnyögött magában, mikor elindult kifelé a kocsmából. Egy szót dünnyögött végig, míg ment a sötét utcán, ez a szó kínozta, míg haza nem ért, ez foglalta le minden gondolatát, kiszorítva agyából az elkeseredést, hogy perceken belül helyet teremtsen a feneketlen reménytelenségnek. Otthon leült a földre, és bámulta, ahogy az ablakon folynak le a késő őszi eső kövér cseppjei, éppen úgy, ahogy most az ő arcán is csorogtak végig a könnyek, és nem is tudta, hogy órákon át, míg ott ült, egyetlen szót hajtogatott magában, hol dühtől, hol kétségbeeséstől sírva annyira, amennyire már gyermekkora óta nem sírt.
- Menekülni. Menekülni. Menekülni.

/Csanádi Dávid/