Fotó: Simona Carli - Clown
Forgatom kezemben a névjegykártyát. Foglalkozása bohóc, lufibohóc. Nagy többség számára igazi lúzer szakma. Bennem mégis csodálatot, tiszteletet ébreszt.
A megszünt iskola helyén épült új bevásárló központban találkoztunk, mikor otthon voltam. Szinte egyszerre hajoltunk a pult fölé elhelyezett hangszerjátékokon. Furulya, szájharmónika külön-külön vagy a csörgődobozos játék-készlet? Nem tudtuk eldönteni, melyiket érdemes megvenni. Egyetlen szempont motívált minket: a játékkal előidézhető önfeledt örömszerzés. A lelkesedését egy pillanatra megtörte az életkorukra tett kérdésére adott válaszom. Meglepte, hogy gyerekeim idősebbek voltak nála. Egy pillanatra elhallgatott, majd vidáman, még nagyobb örömmel segített választani. Azt hiszem, volt bennünk valami közös, amit akkor nem tudtam pontosan megfogalmazni. Hamvas Béla Arlequin-jében azonban rátaláltam:
"...nem kell, egyáltalában nem kell a loholás, a munkában való meggörbülés, a hazugság, a fontoskodás, a nagyszakállú tudomány és a pergamentsárga vallás. Ezért kell nekünk mindenekelőtt a béke, a nagylelkűség, a derű, a nevetés, az előítélettelenség..."
Forgatom a névjegykártyát. Boldog, cinkos nevetése átüt a fényes, keményborítású fólián.
Eyra Vendoln blogtársam idős bohóca.
Szeretem. Szeretem nézni az arcának nemes, nyugodt vonásait a maszkon, a szemüvegen keresztül átsugárzó jóságos tekintetét, a csendes beletörődést, és kicsit megtört tartásának méltóságát.
Végül szeretem a ruházatának vidám, meleg egyszerűségét, a bohócos kellékeknek élénk pirosságát a sapkán és a fehér pöttyös nyakkendőn.
