Mintha nem tartozna többé hozzánk, mióta mindnyájan kijöttünk...
Döbbenten néztem a lányomra. Úgy beszélt róla tegnap este, mintha mindig is együtt játszottak volna gyerekkorukban. Pedig soha nem látta és nem is beszéltem róla sokat, hiszen még nekem sem volt közös élményem azon kívül, hogy megszületett, hogy nagyon fájt, hogy meg sem érinthettem. Azonnal inkubátorba tették és vitték a másik kórházba.
Mintha nem tartozna közénk...ismétlem magamban.
Egyre-másra jönnek elő bennem az észérvek, hogy ez így van rendjén, hogy az élet megy tovább, hogy ez természetes, hogy az élők fontosabbak lesznek a holtaknál. Mégis, hogy lehet? Hogy lehet, hogy a lányom jobban számon tartja, mint én, aki megszülte?
Mi lenne, ha elhoznád és szétszórnánk a hamvait valami szép helyen, folytatta tovább a lányom.
De nem jut eszembe semmilyen szép hely. Érthetetlen. Nem találok szép helyet sem itt, sem otthon. Itt van ő bennem, a szívemben. Létezik, él és ahogy látom, a testvéreiben is. Ezért is, kell találnom egy földi helyet. Valahol itt a közelünkben.

Gyorsan döntenem kell, mielőtt lejár a bérleti ideje a sírhelynek, amit a napokban üzent meg egy távoli rokon. Köszönöm.
Nagyon hálásan köszönöm.