Az olvasó ember

A férfi – akit egyes politikusok mostában előszeretettel szólítanak meg „az emberek” vagy még gyakrabban a „magyar emberek” gyűjtőnéven – hatvan év körülinek látszott. Ült a kapualjban és fésülködött. Aztán egy zsebtükröt vett elő. A tenyérnyi tükörben egy pillanatra megcsillant az Andrássy út. A karácsonyi kirakatok, a fákon ragyogó lámpafűzérek, az autók fénycsóvái, s finoman, mint a porhó, beszórták a hajléktalant: bevilágították, akár egy film felvételére előkészített jelenetet a hajléktalanság tipikus tárgyaival bekellékezve: egy kilógó belű paplan, néhány ruhadarab és az elmaradhatatlan műanyag szatyrok.
Elmentem mellette. Nem kéregetett. Fésülködött. Igyekeztem továbbállni, igazán nem örültem a hajléktalan zavaró látványának. Nem illett a finom illatú jólét látványvilágába, a már igazán világvárosi „filinget” árasztó sugárútra. Megálltam egy kirakat előtt, amelyben milliós értékű ékszerek csillogtak, vettetem egy pillantást a luxus divatüzletek cégtábláira. Ha elég pénzem lenne, akármit megvehetnék, akárcsak tőlem nyugatabbra született nemzedéktársaim. Ez a szabadság. Ez a szabadság? Rászóltam magamra: nincs helye a szkepszisnek. Igyekeztem elfelejteni a hajléktalant: istenem, ez a kapitalizmus. Ez a kapitalizmus? Igen, New Yorkban is hálnak az utcán és Párizsban is. Tessék örülni, hogy legalább az Andrássy út kirakatai majdnem úgy ragyognak, mint a világ más nagyvárosaiban. Eszembe jutott, hogy milyen megalázó vágyakozással néztem néhány évtizeddel ezelőtt a karácsonyi fényben fürdő Bécs kirakatait. Tessék örülni!

Ekkor elment mellettem a férfi. Nem voltak nála a hajléktalanság kellékei. Talán van egy megbízható rejtekhelye valahol a kapualjban. Megállt a nemrég megnyílt könyváruház kirakata előtt. Én is. Jobban megnézhettem. Kopottas, de még divatosnak mondható dzsekit viselt. Olyat, mint a legtöbben télvíz idején. A lábán viseltes edzőcipő volt, s csak annyira piszkos, mint a legtöbb férfiemberé, akik nem szeretnek lábbelit pucolni. Borostás volt, mint aki a borotválkozást sem kedveli. De hát ki kedveli?

Bement a könyváruházba. Oda, amelyik igazán szépséges. Bementem utána. Megcsapott a gazdagság levegője. Többféleképpen is. Ennyi könyv és akármelyikbe belelapozhatok. A földszinten méregdrága borokat árulnak, de hát istenem, nem kötelező olyat inni… A férfi már előttem belépett a kivilágított előtérbe, elhaladt a két sötét öltönyös biztonsági őr előtt. Egy pillanatra átvillant rajtam, hátha rászólnak, hogy ez a szecessziós csodapalota nem nappali melegedő, de aztán rájöttem, hogy az ismert kellékek nélkül senkinek nincs a mellére írva, hogy hajléktalan. Nem történt tehát semmi rendkívüli. A férfi ügyet sem vetett a hazai borkultúra szintjének emelését célzó palackokra, hanem ment egyenesen a könyvek felé. Gyakran megállt, nézelődött, aztán a farmernadrágjába többször gondosan beletörölte a kezét. Végül leemelt az egyik tárlóról egy vékony kötetet Behúzódott egy sarokba és olvasni kezdett.

Felmentem a könyváruház felső emeletén kialakított kávéházba, ahol a csillárok szikrázó fényében rendeltem egy kávét. Tisztázni szerettem volna azt a zavaros érzést, amitől nem tudok zavartalanul örülni. A kávézó zsúfolt volt, az emberek – a magyar emberek – láthatóan jókedvűen csevegtek, s válság ide, válság oda, ki tudták fizetni a feketéjüket.

Amikor már kifelé tartottam, láttam, hogy a férfi még mindig olvas a sarokban.

/Szántó Erika írása - Franz Schmied fotója/