Amiért szeretem a Dunát és Budapestet...
A várva várt nap előtti éjszakán szinte alig aludtam. Vártam nagyon a hajókázást. Induláskor gyönyörűen ragyogott a nap. Fellélegeztem, talán mégsem lesz eső, ahogy előre jelezték a meteológusok.
Donau/Freudenau ( http://www.euxus.eu/wien/a800/wien09-320.jpg ) és a Bős-Nagymarosi erőművek zsilipein hosszú volt a várakozás. Különösen az utóbbin. Több, mint egy órás.
Szerencsére Schäffer Erzsébet kis novellái feledtették ezt a kis bosszúságot. Bár félelmetes volt a majdnem húsz méter mély betonteknőben lenni és lesüllyedni vagy visszafelé jövet felemelkedni a vízszinttel együtt. Rácsodálkoztam a hatalmas víztömegre, mikor kinyílt a kapu. Mintha tengeren lennénk, olyan széles volt a Duna, nem láttam partjait. Számomra sok időnek tűnt, míg végre eljött az a szép Dunaparti táj, amiért én mindig kivántam hajókázni és amiért később is szeretnék majd visszatérni pl. erre a gyönyörű várba Dévénynél és Pozsonyba, nagymamám szülőhelyére.
A pozsonyi új híd , az Apolló egyszerűen csodálatos a fehér-kék színével. http://www.matud.iif.hu/08apr/04.html
Esztergom után már láthatóan beborult az ég. Nekem tetszett, izgalmasnak találtam a felhők játékát. Vadregényessé tették a Duna part két oldalát.
Természetesen Visegrád sem maradhat ki jövőbeli terveimből. Várában még soha nem jártam.
Tudom, sok szép fotót látni a Parlamentről. Talán a felhők vattás formájának az ég ragyogó kékjén az, ami alatt olyan egyénivé teszi: igen, ez az én Parlamentem, ahogy én láttam.
A Zara Hotel, ahol megszálltunk. Megcsodáltam hatalmas rézdomborműves, nehéz forgó ajtaját és belső, színes üvegkupoláját. A szobánk pedig osztályon felüli volt nekem. Még soha nem voltam ilyen tiszta, minden igényt kielégítő helyen. Fürdőkabát, papucs, kis és nagy törülköző, mosdószerek...minden, amire szükség van. Teljesen elvarázsolódtam.
A „nagymama kislábasa", ahogy elnevezte vidáman a párom. Még a felszolgáló is nevetett. Ilyen ütött-kopott, zománcozott lábasban adták a gulyást. Nekem fehér porcelán csészében a fokhagymakrém levest, a közeli Bástya étteremben. Nagyon éhesek voltunk. Az én hibámból nem volt útravalónk. Amikor reggel visszatértem a tusolásból a konyhába, már el volt pakolva a vaj, sonka, sajt és egyebek. Arra gondoltam, milyen rendes a párom, elkészítette már a reggelit. Csak a hajón derült ki, hogy ő gondolta azt, hogy már elkészítettem, ezért a hütőbe visszapakolt. Nevettünk egymáson.
Amikor megtudtam, hogy Dohány utcában van a szállónk, rögtön elhatároztam, hogy ezt az útvonalat fogom legtöbbször fotózni. Ide jártam iskolába. Itt kezdtem el az általános iskola felső tagozatát. Itt éltem át a tinédzser kor minden baját és örömét. Itt éreztem azt a kirekesztést a lányok részéről, pontosan az Almássy úton, mikor közölték velem, hogy nem mehetek velük, hiszen még „kislány" vagyok és az titok, miért. Néhány hónap elteltével már én is „nagylány" lettem és együtt vittük tovább kis titkunkat. Hosszú időre szóló barátságok szövődtek, még gimis koromban is eljöttek meglátogatni. Nosztalgiával gondolok vissza ezekre az időkre. A régi, belső udvaros, körfolyosós iskola helyén már más iskola áll. Az Almássy útból pedig kellemes sétáló utca lett, sarkában egy izléses sörözővel. Erre a sarokházra rácsodálkoztam, milyen szép.
Vissza úton már kezdett sötétedni. Egyedül voltam. A párom nem tartott velem. A rendkivül szeszélyes időjárást a műtött térdei megérezték. Csak kicsit sétált velem az Astoriáig az estebéd után és onnan vissza a szállóig. Az Astoria mellett a Deák tér irányában megcsodáltam ezt az épületet és a vele szemben álló lámpát.
Egyet sajnálok csak, hogy a Zsinagógát belülről nem láthattam. Zárva volt már.
Míg párom elpihent egy közeli padon, én fotóztam tovább az épületeket. Nagy szerelmese vagyok a régi barokkos, szecessziós épületeknek.
Pazar díszítésű erkély és kovácsoltvas kapu. A modern építészetben ezek a díszítő elemek szinte elképzelhetetlenek.
Klauzál utca és Dohány utca közelében, egy belső udvaron állt egy régi rabszállító kocsi. Tetszett. Illett a környék hangulatához.
Fájt látnom a Klauzál utcai műemlék épületek pusztulását.
Reggel hazafelé menet még megörökítettem néhány csodás épületet. Ezek egyike a Színház- és Filmművészeti Egyetem.
Meglepődve olvastam a térképen, ez a Szabad Sajtó útja. Úgy emlékztem, hogy ez is Rákóczi út. Minden-minden változik.
A reggeli napsütést hirtelen sötét felhők takarták el. Különös volt, mert ugyanilyen borús és sötét volt, mikor ide érkeztünk.
Végre indultunk volna, mikor váratlanul visszatolatott a hajónk. Azt hittem, újabb nagy hajó fut be a kikötőbe. Tévedtem. Egy három gyerekes szlovák család késett egy kicsit. Értük mentek vissza a hajósok. Nagyon kedves, emberi gesztus volt tőlük. Nagyon meghatódtam, milyen türelmesen vártak még a pénztárnál idöző apukára is.
Aztán búcsút int a város...
