IBM 1401 - Használati utasítás
/Ajánlom neduddginak és mindazoknak, akik szeretik a táncot/
Kb. 2003 nyarán voltunk először a bécsi Impulstanz-on. Egy izlandi táncosnő, Erna Ómarsdóttir előadását néztük meg. IBM 1401- A Users Manual volt a címe. Emlékszem, találomra választottuk ki a rengeteg ismeretlen kortárs táncok közül. Jó választásnak bizonyult. Majdnem nyolc év után is megborzongok a fájdalmas, szívettépő kiáltásra a sötétségbe borult teremben, amivel befejeződött az előadás. Szinte tapogatozva botorkáltunk ki a teremből megilletődötten és némán. Ekkor határoztam el, hogy megveszem a zeneszerző, Johann Johannsson ott kiállított egyetlen CD albumát, az Englabörn-t, bár a balett zenéjét nem ez adta. Emlékül vettem meg magamnak külön a tiszteletére.
Biztosan vannak sokan, akik még őríznek valamit a gyermekkori játékok, élettelen tárgyakhoz való különös, meghitt kapcsolatának a varázsából. Annak a képzelőerőnek a csodájáról, ahogy élőlényekként tekintettünk rájuk és beszéltünk magunkban hozzá. Lányok a babájukkal, a fiúk a macijukkal vagy autóikkal, repülőikkel, kinek mi jutott. Legtöbbször elbújva, titokban, hogy ne legyünk nevetség tárgya. Csak az értheti igazán az előadásban szereplő IBM computer és kezelőjének furcsa kapcsolatát, akiben megvan még ez a képzelőerő. Ezzel az intuicióval kell figyelni ezt az inkább kegyetlen, mint különös kapcsolatát a computer és kezelőjének. Kegyetlen a felismerés, ahogyan a végére rádöbbenünk, miként veszíti el emberségét az istent játszó, teremtő ember. Feltalált és létrehozott egy tárgyat, egy komputert, ami mindent megcsinált és kénye-kedve szerint lassította, gyorsította a tempót, akár a végkimerülésig. Ha összerogyott, csapott egyet a hátára (oldalára), és irányitotta tovább, míg be nem fejeződött a nap. A komputerre hirtelen borult rá a sötétség, amint a kezelő elhagyta a termet. A hosszú csendben, a háttérben zümmögő másik gép monoton zakatolása mellől egy vékony, halk hang hallatszott. Olyan, mint egy félénk, simogatásra vágyó kiáltás. Később hosszan és szaggatottan. Végül lassan elhalt. Amikor másnap a kezelő újra indította, mindebből a fájdalomból semmit nem érzékelt. Ugyanúgy folytatódott minden, mint az előző napokban. Ugrált, feltekerődött, lerogyott. Ahogy minden a világban elmúlik, elkopik, elfárad egyszer, úgy a computer is elhasználodott. Eldobható roncs lett. Az ember pedig géppé vált időközben. Emocionálisan érzéketlen, parancsokat osztogató géppé. Zavarba ejtő fordulat volt ez. Elgondolkodtató táncjáték, mégis tele fájdalommal. Azt a hangot pedig leírni nem tudom. A mai napig kisért, ha valahányszor erre az előadásra, Erna Ómarsdóttir lírai táncjátékára gondolok.
"Nincs rendszer, nincsen út, folyamat: a játékos viharosan váltakozó hangulatokkal, kaméleonként átalakulva kelt bennünk zavart, a szolgáló, gazdáinak kiszolgáltatott gép „alakját" megörökítve. Kockázatos mozdulataival, arcát gumimaszkként cincálva, nyelvét keresve, a saját szájában turkálva egyszerre ijeszt és nevettet meg. Delejes pillantása, melyet a mienkbe fúr újra meg újra, mintha nem is a sajátja lenne. Viharos, veszélyes-lírai tánca végén úgy merül-lassul le, mintha kihúzták volna az elektromosságból - körötte leáll a rendszer, megtorpan egy forgó tárcsa, kihunynak a fények. Elfogy az alakját megvilágító fény, ő, a gép, kényszeredett-szomorúan integet nekünk, az itt maradóknak, a nélküle tovább működő világnak egy szívbemarkoló, roncsolt, szakadozott dallamot fura révületben ismételgetve. Mielőtt eltűnne szemünk elől, még „sorra veszi" alkatrészeit - lábujjától a melleiig. Halványodó hangja, mint a kóboráram, kis ideig még az éterben kering. Műszaki és humán elmúlás: a távozás módozatainak összevetése az emberi test, mint médium segítségével bevégeztetett."
http://www.kontextus.hu/hirvero/tanc_2006_0313.html
